Máriaradnai búcsújáró énekeskönyv

Az Arad-ségai Római Katolikus Parókia közösségi termében mutatták be a napokban a Pécskán újra kiadott Nagy (Irha) István Mária-Radnai búcsú énekes imakönyv – A Boldogságos Szűz Mária tiszteletére című kötetet. Házigazdaként ft. és ns. Király Árpád főesperes-plébános köszöntötte a szép számú résztvevőt, közös imára kérve őket. Utána köszöntötte a kötet összeállítóit, Nagy István tanárt és Czank Gábor gyomaendrődi plébánost, akit valamikor Tornyán kereszteltek meg, majd Arad-Ségában, de Rómában is szolgált. Amint a főesperes kifejtette, külön öröm ez az alkalom, hiszen a „semmit Nélküled, semmit nélkülünk, azaz, mindent a mi égi édesanyánkért” jelmondat szellemében ajándékozta nekünk Jézus az égi édesanyánkat, a Szűzanyát. Ez a szeretet azóta is megmaradt, hatványozódott az emberekben, manapság is több millióan keresik fel a különböző kegyhelyeket. 1668-ban a bosnyák kereskedő ajándékozta a szentképet a máriaradnai templomnak, ahol túlélte a tűzvészt is, és a csodák sorozata az, ami a máriaradnai kegyhelynek a hírét terjesztette, és manapság is terjeszti Közép-Európában. Ezért is örvend a kötet új kiadásának, amely remélhetőleg mindannyiunk életében gyümölcsözőnek bizonyul.

Czank Gábor plébános kutatásai

A továbbiakban Czank Gábor gyomaendrődi plébános köszöntötte az egybegyűlteket, örömének adott hangot, amiért ilyen sok embert érdekel a kötet új kiadása. A történet 2002–2003-ban kezdődött, a kézirat véletlenszerű megtalálásával. Valamikor kispap korában a pécskaiak által jól ismert előimádkozó, búcsúvezető emberről próbált adatokat gyűjteni. Sokan emlegették, hogy Irha Nagy Istvánnak volt két, kézzel írott imakönyve. Az egyikben máriaradnai énekek voltak, amelyekkel a búcsúra vezette a zarándokokat. A másikban halott-virrasztó énekek, ugyanis ő virrasztani járt a halottakhoz. Czank Gábor felkereste Nagy (Irha) István utódait, akik tudtak ugyan az énekes könyvekről, de azt mondták: elvesztek vagy széthullottak, sorsuk ismeretlen. A kiadott könyv elején írt tanulmány anyagát a pécskaiaktól gyűjtötte, akik tudtak az előimádkozó, virrasztó emberről, búcsúvezérről. 2002–2003-ban, amikor ft. Czeglédi Ferenc plébános Pécskára került, és a plébánián, illetve a templom kórusán is összegyűjtötték a lomot, előkerült egy spárgával átkötött, „salátává” rongyolódott papírköteg, amelynek már az első oldalát olvasva megroggyant a térde: Nagy (Irha) István írta Pécskán a máriaradnai búcsús könyvet. Vagyis a két kötetből az egyik előkerült, amire gyorsan lecsapott. A plébános atyától megkérdezte, elviheti-e. Az belelapozott, majd neki adta. Ő ezt Szegeden beköttette egy könyv-restaurátorral. A másik, a halottas énekeket, imádságokat tartalmazó könyv, soha nem került elő. Ami a jelen kötetet illeti, a pécskaiak előimádkozó szent embernek tartották Nagy (Irha) Istvánt. Olyan bejegyzés is van a kötetben, hogy amikor a pécskaik a kukoricát kapálták, azt mondták neki: „Mi majd megkapáljuk a kend kukoricáját is, csak imádkozzon, hogy ne érje a kukoricát jégeső!” Nagyon bíztak imáinak az erejében. Egy ilyen búcsúvezér összegyűjtött egy-egy könyvre valót a kor búcsús énekeiből, a Hozsanna 1931-ben jelent meg először. Nagy (Irha) István rendszeresen búcsújárást vezetett Máriaradnára, ezért összeállított egy énekeskönyvet a kor litániáiból, illetve az ottani szenthelyen minden kápolnához, stációhoz ének imádságot is szerkesztett.

Manapság úgy zajlanak a máriaradnai búcsújárások, hogy 7.30 órakor a pécskai plébánia előtt felszállnak az autóbuszra, egy óra múlva Máriaradnán vannak, ahol részt vesznek az ünnepi szentmisén, illetve a keresztúton is, majd autóbusszal egy óra múlva itthon is vannak. Régen azonban ezek gyalogos zarándoklatok voltak, a pécskaiak nincsenek túl messze, az aradiak még közelebb. Mások azonban jóval távolabbról, például a Békés megyei Gyomaendrődről, de a szentgyörgyiek, sőt Kúnszentmártonról is minden évben eljöttek, nekik a zarándoklat már tíznapos vagy kéthetes út volt. Ennyi időre kiszakadtak az otthoni nyári teendőkből, amikor Nagyboldogasszony, vagy Kisasszony napjára elzarándokoltak Máriaradnára. A hosszú úton imádkozni kellett, amit a búcsús vezérek vezettek, a kézzel írott vagy nyomtatott könyvecskéjük alapján énekeltek, imádkoztak. Mivel sokáig tartott, sok énekre és imára volt szükség. Az olyan előimádkozó vagy szent emberek közreműködésével, mint a pécskai Nagy (Irha) István, minden településnek más-más zarándok énekei, illetve imái voltak. Nem volt egységes énekes könyv, mert minden előénekes változtatott rajta a maga elképzelése szerint. Ezt (Irha) Nagy István meg is írta az előszóban: Máriaradnán tapasztalta, hogy minden zarándokcsoport másképpen énekel, imádkozik, ezért eldöntötte egy egységes könyvnek a megírását. Ez az egyház jóváhagyta énekekből álló gyűjtemény, amiben gyakran fel is tünteti, honnan vette át. Miután összegyűjtötte, elvitte Temesvárra, benyújtotta Pacha Ágoston püspökhöz, hogy nézzék át, nincs-e benne egyházi tanítással ellenkező dolog. Inkább olyan énekeket kértek kihúzni belőle, amelyeket az 1920-as években már nem volt ildomos a Magyarok Nagyasszonyához imádkozni. Azok kimaradtak, a többi viszont benne maradhatott. Tehát Nagy (Irha) István az egyház által is elfogadott könyvet állított össze azzal a szándékkal, hogy a környékbeli magyar falvakban is legyen egységes énekeskönyv. A kötet egyetlen nyomtatást ért meg, hiszen hamarosan jött a második világháború, majd a kommunizmus, amikor már nem tartották szükségesnek a többnapos zarándoklatokat, de politikai okból sem érhetett meg több kiadást. A könyvet a gyönyörű rajzaival illusztrálta. Noha egyházilag teljesen elfogadott mű volt, nem érhette el az eredeti célját, hogy a környéken egységesen elfogadott zarándok ima- és énekeskönyvként szolgáljon. Később már a zarándoklatok is lerövidültek, ezért nem volt szükség rájuk. Kuriózumként azért manapság is érdekes belelapozni, hogy milyen volt a múltban egy magyar katolikus közösségnek a zarándokjáró ima- és énekeskönyve.

Nagy (Irha) István temetkezési vállalkozó is volt, akit koporsósnak hívtak, s feljegyezték róla: aki nála rendelte meg a temetkezési kellékeket, illetve a hintót, ahhoz elment, és hajnalig virrasztott, miközben egész éjjel imádkozott és énekelt a ravatalnál. A nála megrendelt koporsókat is különös műgonddal ékesítette. Egyik ismerőse, akik nála tanult, meg is jegyezte: olyan szép koporsókat csinált, hogy kár volt eltemetni.

„Pécskán a kötet néhány eredeti példánya még fellelhető, de újabb kiadás nem történt” – zárta ismertetőjét Czank Gábor gyomaendrődi plébános.

Nagy István szerkesztette, digitalizálta

Nagy István, a könyv társszerkesztője bevezetőjében feltette a kérdést: hogyan foglalkozhat egy falusi fizikatanár ilyen könyvvel?

Az 1990-es évek közepén ennek a könyvnek az egyik példányát látta a pécskai plébánián, majd ezelőtt 5-6 évvel eszébe jutott a könyv, de azt is tudta, nem sok pécskai összegyűjtötte könyv jelent meg. Létezik egy tanterv is, amit a pécskai Szomorú István iskolaigazgató állított össze 1900 körül az I–IV. osztályosoknak, ami ritkaságszámba menő dolog.

Az énekeskönyv kapcsán arra gondolt, legalább digitalizálni kellene, hogy tudjanak róla: Pécskán egy ember ilyen könyvet alkotott. Kutakodott, és egy nejlonszatyorban lévő papírlapok között talált egy kézzel írott füzetet, ami ennek az imádságos füzetnek az elődje lehetett, amit 1869-ben írtak. Azt digitalizálta, néhány kép társaságában feltette a Facebookra. Gábor atya meglátta, s jelezte, neki ez megvan, majd megkérdezte: nincs-e meg neki a nyomtatott változat is? Amikor megtudta, hogy az is megvan, ahogy ideje engedte elment Gyomaendrődre, hogy megnézze a kéziratot, illetve a könyvet. Azzal a szándékkal ment, hogy kölcsönkéri. Amikor azonban látta, hogy a Gábornál lévő, az másik könyv, kölcsönkérte és mindkettőt elkezdte beszkennelni. Akkor jött rá, hogy ugyanannak a könyvnek a nyomtatott, illetve a kézirata van nála. Különbség csak az illusztrációk terén van. Mintegy 160 illusztráció van benne, a többség ceruzarajz, de van tusrajz, illetve vegyes tus- és ceruzarajz. Mivel a nyomtatott változatnak megvolt a digitális szöveggé történt átalakítása, ezért ötvözte, oda tette be az illusztrációkat a nyomtatott változatba is, ahol a kéziratban voltak. Ugyanez történt azokkal a szövegekkel is, amelyekre Pacha Ágoston püspök úr azt mondta: azokat vegyék ki. A püspöki jóváhagyás, illetve az ajánlás is benne van, miszerint meg kellene mutatni egy lektor-félének is, aki a helyesírást elrendezi.

Ami a pécskai Nagy nevűeket illeti, 1992-ben Pécskán 23 Nagy István nevű embert írtak össze, ezért a megkülönböztetésük okán ragadványnevekkel látták el őket. Nagy (Irha) István igen tehetséges rajzoló volt, ezért az általa készített díszítőelemeket is megpróbálta belefoglalni a kötetbe – összegezte mondanivalóját Nagy István.

A könyvbemutató dedikálással, üdítő és sós sütemény melletti baráti beszélgetéssel zárult.