„Megpróbálom az elszigeteltséggel járó nyavalyákat oldani magamban”

A sok rémhír között szeretnénk egyfajta oázist nyújtani olvasóinknak, és közismert embereket kérünk arra, hogy engedjenek betekinteni házi karanténjukba, hétköznapjaikba, osszák meg velünk érzéseiket, gondolataikat, esetleg ötleteiket, jó tanácsaikat, melyekkel talán egymás segítségére lehetünk ebben a nehéz, megterhelő időszakban.

Vajda Anna Noémi író

A kisebbik lányom ujjongva kiáltott fel, amikor először hallott róla – Hurrá, van koronavírus! Úgy tudta eddig, hogy ami van, az csak jó lehet. Pláne, ha korona. Azzal mese jár meg királykisasszonyok. Mese jött is vele bőven, az kétségtelen, túl sok is, alig lehet kimazsolázni a valóst közüle. Csak épp a jólét és a jóllét illan el. Amióta félni kell a láthatatlantól. És örülni, míg láthatatlan.

Négy hete zártak be az iskolák. Azóta a gyermekeim nem jártak az utcán, én is csak egyszer bicikliztem ki. De nem érzek ezzel hatalmas változást az életemben, mert a falun élés már önmagában elszigetelődés, ha az embert nem köti a városhoz rendszeres kötelezettség. Innen nézni és hallgatni lehet a világot, meg elgondolni. Élni befele lehet. És ez nem jelent elzárkózást, csak más irányú lehetőségeket. Ennek ellenére a kortárs, baráti kapcsolatok leépülése vagy csak pusztán a távolsága fájdalmas tud lenni, látom ezt a gyermekeimen is most, hogy nem találkozhatnak a barátaikkal, és ha azt tapasztalod, hogy már telefonon sem nagyon keres senki, mintha elfelejtettek volna azok, akikről úgy hitted, közel állnak hozzád, kísérteni kezd a magány, ez csüggesztő. Hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, megpróbálom az elszigeteltséggel járó nyavalyákat oldani magamban. Szerencsém van, hogy szép környezetben élünk. Ha nyomasztani kezd a bent ülés, kimehetek. A kertünk tele fával, a virágok kinyíltak, a gyümölcsfák virágozni kezdtek, hangosabban dübörög a tavasz, mint a korona. A természet nem vesz tudomást az ember félelméről, nem hat rá a járványszorongás. Amikor kimegyünk, olyan, mintha egy kis erdőben sétálnánk. És olyan nincs, hogy ne akadna tennivaló. A gereblyét itt mindig kézbe lehet venni, és azonnal van látszata a munkádnak. Nem mellesleg testileg is kordában tart. Ha nem kapcsolnám be a tévét, rádiót, nem tudnám, hogy mi zajlik a világban, nem tudnék sem kijárási tilalomról, sem koronavírusról. Olyan lennék, mint a virágaim. A csend ellenére sem tűnne fel, hogy változás van, vesztegzár alá került a világ. De persze meghallgatom a híreket, utána olvasok annak, ami érdekel, és nem tud nem hatni rám. Hazudnék, ha azt mondanám, fellélegzem, mert falun élek. Felértékelődött bennem a falu a járvány óta, az tagadhatatlan, mert abban bízom, ha kisebb a népsűrűség, talán kisebb a fertőzésveszély is, de itt sincs teljes védettség. S ha a nappalaimon nem is uralkodott el az állandó félelem, az álmaimba beszivárgott a járvány nyugtalanító tudata egy ideje. Úgyhogy, ha nem szeretnék sem félni, sem fázni, márpedig én félős is vagyok és fázós is, egyetlen esélyem, ha meleget teremtek és, lehetőség szerint, nyugalmat. Eldöntöttem: ha eddig soha kapát nem vettem itt a kezembe, hogy bele ne csússzak a falusias életvitelbe, most fogok, és csinálunk egy konyhakertet. Örültem, hogy a férjem felkarolta az ültetés gondolatát, bár eddig ő is vonakodott. Életigenlő rítus ez. Ha holnap elpusztul a világ, miért ne állnánk ma az élet oldalára. Ugyanezt teszik a szüleim is. Édesanyám abroszt varr a feldobolyi templom úrasztalára. Időigényes és bonyolult aranyhímzéssel. Amióta varr, eszébe sem jut, hogy deprimálódhatna az egyedülléttől. Ráadásul ez nem egy egyszerű munka, megbízatás inkább, szolgálat. Szárnyal, ilyen akadálymentesen és elhivatottan még soha nem dolgozott ezen az abroszon. Édesapám meg töretlenül kikocsikázik a méheihez, gondozza a kertjét, óvintézkedések mellett bevásárol. Ha ennyicskét sem bír meg ez a test, béke poraira, hangoztatja. Spártai. 

A karanténnal együtt az embernek meggyült a baja a saját idejével. Van, akinek hirtelen túl sok lett belőle, és pótcselekvéssel árasztja el a világot, még ha virtuálisan is. Másnak meg alig maradt valami. Amióta hazaköltözött az iskola, folyamatosan úgy érzem magam, mint egy örökmozgó. Minden pillanatom igénybe van véve. Ösztönösen erőre kapott bennem az anyatigris, védelmezem a gyermekeimet. Fókuszáltabban figyelek arra, hogy jobban etessem, dédelgessem, kényeztessem őket. Sütni-főzni kezdtem. A memento mori felhangosította bennem azt, hogy töltsük meg a lehető legjobbal a jelent, és amit megtehetek értük, azt tegyem meg. Persze, ez azzal jár, hogy holtfáradtan hullok be esténként az ágyba, de legalább azt érzem a nap végén, hogy ezernyi örömpillanat volt, sokat kacagtunk, beszélgettünk, s ha nem is többet, de tartalmasabban voltunk együtt. Filmkedvelők vagyunk. A közösen nézhető filmekről és ezek kapcsán az életről hosszan szoktunk társalogni. A könyv már személyes expedíció. Csak a kicsiknek olvasok fel, mindenki más a saját zugában, intimitásában olvas, kiszakított félórákban, órákban, percekben, ahogy adatik. Az egyik dédelgetett vágyam az, hogy újra alkalmam nyíljon egy kád forró vízben belemerülni egy könyvbe. Mostanában leginkább az elalvás előtti óra ágynyugalmára szorítkozom, meg a délutáni altatás idejére. Ilyenkor legszívesebben visszavonulok a kicsi lányommal, és miután elalszik a karomban, ébredéséig olvasok. Mindkettőnknek jót tesz. Ő jobban és többet alszik, én utazom – ez a világjárásom. A szöveg öröme a bezártság biztos ellenszere. Bizsergető, amikor már az utolsó lapoknál szorongat a következő szöveg izgalma.

Mióta elkerültem otthonról, sok éve már, hogy nem hallottam virágvasárnap unitárius istentiszteletet. Most először tudom távolról hallgatni, látni, otthon lenni. Látom a kijelzőn: bár üres a templom, sokan vagyunk. Az egyórás eltolódás miatt a pestibe is bekapcsolódhatok. Beleborzongok az imába. A közösségnek – így is érzem – megtartó ereje van.