Mérlegen a kétszer huszonöt év

Király András, az aradi Szabadság-szobor Egyesület elnöke folyó év február 3-án ünnepelte 75. születésnapját, amihez gratuláltunk, további jó egészséget és minden jót kívántunk, majd együtt visszatekintettünk az eltelt háromnegyed évszázadra.

– Elnök úr, hogyan élte meg e jeles születésnapot, amikor az átlagember ugye már „megette a kenyere javát”?

– Köszönöm szépen a jókívánságokat! El kell mondanom: különösen jólesett a tény, hogy a manapság divatos helyen, a Facebookon mintegy 200-an köszöntöttek, azonkívül sokan telefonon is minden jót kívántak, de WhatsAppon is gratuláltak a születésnapomra. Jólesett, egyben meglepő is volt számomra, hogy még sokan nem felejtettek el, igyekeznek velem együtt ünnepelni. Mert 75 évesen az ember mérleget is készít, hiszen ez egy elég hosszú folyamat, ezért végiggondoltam: a 75 évet jó fel lehet osztani háromszor 25 éves időszakra. El kell mondanom: az első 25 év felhőtlen, nyugodt korszaka volt az életemnek. Az a gyermekkorral indult, aminek az emlékeit a barátokkal gyakran felidézzük, milyen szép, gondtalan gyerekkorunk volt, az iskolával, a tanulmányokkal folytatódott. Nem voltak gondjaink, ezért csak a szépre emlékezhetek.

– A második 25 év is hasonló volt-e?

– Az már bonyolultabbra fordult, nem azért, mert dolgoznom kellett, hanem inkább azért, mert a nehéz kommunista időszakkal esett egybe. Az oktató munkája mellett az emberre rásóztak egy csomó olyan különmunkát, megbízatást, amihez nem volt kedve, de kénytelen volt végrehajtani. Abban az időszakban történelemtanárként dolgoztam, az első állomásom, amely örökre a szívemhez nőtt, az a Szapáryligeti Általános Iskola volt. Úgy kerültem oda, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanulhattam, ahol még kifogtam a régi bolyais tanárokat, akiktől kiváló dolgokat tanulhattam. Magyar alcsoportban végeztem, ahol hárman voltunk, ezért nem lehetett megbújni a többiek mögött, ott minden szemináriumra készülni kellett. Amikor az egyetemet elvégeztem, és kifüggesztették azoknak az iskoláknak a névsorát, ahol állást kínáltak, Arad megyében a Mócvidék mellett csak Țipari szerepelt, amiről fogalmam sem volt, hol található. Amikor hazajöttem, tanácsot kértem Kovách Gézától, aki a szokásos módján legorombított: mit gondolkozol te hülye, hiszen Szapáryligetre kell menned, ahol magyarok, németek és szlovákok laknak, nagyon jó közösséget alkotnak. Igaz, hogy 12 kilométerre van a kisjenői vasútállomástól, de hát vásárolsz magadnak egy kisrobogót és megoldod a kijutást. Így kerültem Szapáryligetre, ahol nagyon jó közösség volt, szívesen fogadtak. Az első igazgatóm Kocsis Rudolf szobrászművésznek az édesapja, Kocsis János volt, aki segített lakást szerezni, könnyen ment a beilleszkedés. A későbbiekben jöttem rá, hogy első munkahelynek kiváló volt, hiszen a kisjenői vasútállomástól lévő 12 kilométer azt is jelentette, hogy hét közben ott kellett laknom. Ezzel lehetőség nyílt arra is, hogy jobban megismerjem az embereket, jobban bekapcsolódjak az ottani társadalomba és a kultúrmunkába.

– Akkoriban hogyan működött az iskola?

– 1970–74 között dolgoztam ott, és meglepő volt, ugyanis a faluban magyarul kommunikáltak azzal együtt, hogy a magyarok a lakosságnak a negyedét tették ki, miközben a többséget a svábok és a szlovákok alkották. Az elemi oktatás magyar, német, szlovák és román nyelven folyt, a felső tagozatban viszont csak románul zajlott az oktatás azzal együtt, hogy a helybeli kolóniáról csupán 5-6 román gyermek járt egy-egy osztályba. Az első két hónapom borzasztó kínok között telt el, mert az V. osztályban a gyermekek nem igazán értették a románul leadott leckéket. Erre akkor jöttem rá, amikor megfigyeltem az osztályt, ahol a különböző nemzetiségű gyerekek egymás között magyarul beszéltek, a románul elmondott tananyagot azonban nem értették, akkor kezdtek vele ismerkedni. Megpróbáltam lazább, vicces hangulatot teremteni, magyarul is elmondtam a tananyagot, és eljutottunk oda, hogy a VI. osztály derekán már románul is értették a leckét. Ezenkívül a közösséget is építettük, a felnőtt fiatalokkal futballcsapatot hoztunk létre, amiben magam is játszottam, a területi bajnokságban szerepeltünk. Mindent egybevetve, a szapáriligeti nagyon kellemes 4 év volt számomra, ahol nagyon jó tanári kar működött, életem első találkozója a pálinkafőzéssel náluk történt, mert a helybeli tanárok egyben gazdálkodtak is. A matematikatanár megszólított: András, főzöm a pálinkát, nem akarod megnézni? Amikor elmentem, mint a „zöldfülűvel”, megitatták velem is a rézelejét, ami nagyon erős volt, köhögtem tőle. A házigazda nevetve vallotta be: Csak viccnek szántam, kóstold meg a valódi szapáryligeti szilvapálinkát is. Az ottani jóléthez nagyban hozzájárult, hogy ott ismerkedtem meg a feleségemmel is, akivel azóta is jó házasságban élünk.

Folytatás Nagyiratoson

– Szapáryliget után hol folytatta?

– Mivel a feleségemmel úgy egyeztünk meg, hogy próbáljunk Arad felé közeledni, Nagyiratosra kerültem, ahova ingáznom kellett, ezért egészen más élet várt, mint amilyent Szapáryligeten hagytam. Reggel 6 órakor felkeltem, hogy a 7 órakor induló autóbuszt elérhessem, délután 3 óráig az iskolában dolgoztam, majd hazaindultam. Ott egy-két helybeli tanítónő kivételével a pedagógusok Aradról ingáztak, ezért magam is ezt tettem 14 éven keresztül, ameddig ott dolgoztam. Kemény időszak volt, megspékelve az akkori rendszer támasztotta követelményekkel, miszerint politikai felvilágosítást, a téeszben megtartott pártgyűléseken való részvételt is feltételezett, politikai információk közvetítésével. Később 8-9 évig az iskolának az igazgatója voltam, amikor igyekeztünk a lehetőségek közepette színvonalas oktatást megvalósítani. Tulajdonképpen az elmondottak képezték a második 25 évemet, és 1989 decemberében jött, ami jött. Azt mondom: hála Istennek, amiért jött, mert személyes megtapasztalás alapján is állíthatom, akkor nagyon fontos dolgok történtek nemcsak az ország, hanem az emberek személyes életében is. Mert addig megszoktuk, hogy vigyázni kell kivel, mit beszélsz, hogyan viselkedsz.

– Előtte megfigyelték-e?

– 1990 után az ilyen magamfajták azt állították, hogy megfigyelték, nyomon követték az életüket. Bizonyára volt valamilyen szintű megfigyelés, de szerintem azokat szervezték be, akik akarták is. Az én esetemben is megtörtént, hogy hazajöttek vagy elhívtak valahova, ahol elbeszélgettünk, nyíltan elmondták, mit szeretnének. Ha azt megteszem, nyáron a tengerpartra mehetek jutalomból. Akkor is, ha angol csoportokat megfigyelek. Én azonban kijelentettem: nem tudok angolul. Nem számít – jött a válasz – elég, ha a szálloda halljában megfigyelem őket. Erre megköszöntem, nem kértem belőle, és békén hagytak. Hogy mit írtak a dossziémba, nem tudom, de nem is voltam rá kíváncsi. 1990-ben örvendtem, hogy vége van, és megszabadultam. Természetesen, a besúgásra való kényszerítésben is számos mód és helyzet volt, attól függően, kin, hogyan tudtak fogást találni. Szerintem, nem voltam sem túl érdekes, sem zsarolható azzal együtt, hogy szinte minden nyáron magyarországi kirándulócsoportokat vezettem végig Erdélyben. Az IBUS komoly programjaiban tettem. Igaz, minden körút után jelentést kellett írnom, én mindannyiszor megfogalmaztam, milyen szép volt a táj és milyen kényelmes az autóbusz, milyen jó volt az ellátás. Olykor megneveztem egy-két szállodát, ahol esetleg nem volt kicserélve az ágynemű, de semmi politikai vonatkozást nem írtam le. Úgy látszik, ezzel megelégedtek, mert mindig kaptam csoportot, sőt a munkámat is elég jól végezhettem, mert olyan esetek is voltak, hogy az IBUS név szerint engem kért idegenvezetőnek.

– Milyen volt a rendszerváltás utáni folytatás?

– 1990-ben elég hamar bekapcsolódtam az alakuló RMDSZ-nek a tevékenységébe, ezért Komádi Sándorral a 8-as szobában körmöltük a belépési nyilatkozatokat. Éjjel elmentünk az érkezett segélyszállítmányoknak a kirakodásán dolgozni, vagyis teljesen más időszak volt. Amikor azonban azt láttam, hogy itt is elkezdődtek a tolakodások, akkor hátrébb léptem.

(Folytatjuk)