Nagy találkozások és a provokációk Münchenben

Isten mindig X-re játszik.

(Fiola Attila)

A magyar labdarúgó-válogatott hátvédjének, Fiola Attilának, a magyar–francia találkozó gólszerzőjének találó mondása végigkísért minket azon a júniusi 23-ai müncheni napon.

Aki látta, nem felejti el. Sokan leírták már az elmúlt napokban, milyen fantasztikusan játszott a magyar labdarúgó-válogatott a németek Nationalelfje ellen. Az eredményt legtalálóbban Könczey Elemér kolozsvári karikaturista zseniális rajza mutatja. A 2:2-es végeredményt a kijelzően úgy ábrázolja, hogy a magyar 2-es nagyságrendekkel nagyobb, mint a német. Nagyon találó, mert mind játékban a pályán, mind szurkolásban a lelátón a németek fölé nőttünk.

Nem gondoltam volna, hogy 24 órába belefér megannyi véletlenszerű nagy találkozás és szánalmas provokáció. Amennyit elvett, annyit adott is ez a nap. „Isten mindig X-re játszik”. Ez az állítás június 23-án igaz volt.

Délelőtt értünk a bajor fővárosba. A Marienplatzon, München főterén sokféle ember sétált, iszogatott, vagy étteremben ízlelgette a bajor és nemzetközi ételeket. Igaz, nem nevezném „bajoricumnak” a helyi ízeket, de érdemes megkóstolni őket.

A város építészetén ma is tetten érhető a háború pusztítása. A 2. világháború alatt München belvárosának 90%-át lebombázták, a sikeres helyreállítás mellett már nem mutat egységes építészeti stílust a belváros. Nem rossz, de aki az Osztrák–Magyar Monarchia városainak szépségeihez szokott Prágától Brassóig, annak ez kevés lehet.

Már a metróban látni lehetett, hogy itt összehangolt propagandáról és provokációról lesz szó. A metrók és aluljárók reklámfelületeit ellepték a szivárványos reklámok és az LMBTQ-propaganda szövegei. Már napokkal korábban hallottuk, hogy Münchenben készülnek a magyarok elleni derbire, és nem sportszakmai értelemben. De teljesen más erről idehaza tudomást szerezni, és más ott kint megtapasztalni.

A belvárosban hatványozottan jött szembe ennek a toleranciát hirdető, de a toleranciától fényévekre lévő jelenségnek a lenyomata. A Müncheni Városháza szivárványos zászlókkal kicicomázva. A helyi tömegközlekedés szintén felcicomázva. A boltok kirakatai ordították a „toleranciát”. Valószínűleg a nagy toleranciában már nem jutott zászlótartó rúd a fekete-vörös-arany színű német trikolórnak, de a bajor kék-fehér és a München város sárga-fekete zászlói sem kaptak helyet. Nyomasztó, viszolyogtató érzés volt látni azt a világot, amire egykor feltekintettünk. Bajorország volt az egyik csúcskategória a fejlettség, a rendezettség, a kulturált és kiválóan szervezett hétköznapokat illetően. Etalon. Volt. Ma már nem az. De legalább hadd higgyük, hogy június 23-át ők valamiért a „provokáció világnapja”-ként tartják számon. Hadd maradjon némi illúziónk első magyar királynénk, Szent István király feleségének, Bajor Gizella királynénknak a hazájáról.

Sokan mondják, és kutatások is igazolják, hogy Németországban a migránsok ellepték a belvárosokat, a németek a kül- és elővárosokban élnek. Franciaországban épp fordított a trend. A németekre vonatkozó állítás legalábbis München esetében igaz volt. Ebben a szivárványos toleranciának nevezett katyvaszban megmártózhatott afrikai (nagyon) soktagú család; aztán ki tudja hányadik nappalát és éjszakáját saját piszkában töltő kortalan jeleket mutató hajléktalan a lejáróban, aki mellett a szivárványos csoportosulás úgy halad el, mintha ott sem lenne; aztán a szivárványos párok tömkelege; de színesítik a felhozatalt – feltehetően – arab-muszlim származású felszolgálók is. Német embert igen ritkán pillantottunk meg.

Mintha csak Madách Imre Az ember tragédiájának XI. színében, a londoni színben járnánk. Éppen ezért hatott a belvárosban üde színfoltként a közép-európai találkozás. A mellettünk ebédelő (nő–férfi) párról kiderült, hogy belgrádi szerbek, és nagyon szurkolnak nekünk, hogy ezen a napon Magyarország diadalt arasson a németek felett. Ugyanekkor felszolgálónk is bemutatkozott, ő bukaresti származású román, aki most Münchenben dolgozik. Hasonló jókívánságokkal engedett minket utunkra. Én ezt anyanyelvén köszöntem meg, ami szemmel láthatóan jólesett neki. Így aztán Madách műve is új értelmet nyert. A bajorok tragédiája, müncheni szín. A cselekmény is ugyanolyan emberi, mint az eredeti műben. Az elmúlt bő évszázad negatív, fagyos vagy épp ellenséges és háborús hangulata a közép-európai nemzetek körében feloldódik, sőt eltűnik, ha egy nagyobb veszéllyel kell szembenézni. Itt Münchenben a normalitással fordult szembe a világ. Egymást pontosan értve, cinkosan összekacsintva e normalitást védte szerb, román, magyar. Ezt is megéltük.

A Karlsplatzon található négyszintes Hugendubel könyváruházban még tettem egy kísérletet a németség, mint minőség és értéke megtalálására. Ebben a nagy könyváruházban kerestem a több mint 200 millió eladott példánnyal rendelkező nagy német írónak, gyermekkorom kedvenc regényírójának Karl May-nak a könyveit. Ő írta a híres Winnetou-indián regényeket. Az eladók nem hallottak róla. Nem valamelyik távoli dorfról van szó. Nem a piacon kipakolt és pokrócon árult könyvek között kerestem a legnépszerűbb német regényíró könyveit. Hanem München belvárosában, egy hatalmas könyváruházban, a Bajor Szövetségi Bírósággal szemben. Helyette volt sok LMBTQ-mesekönyv, sőt még Queers in der Küche „hiánypótló” szakácskönyv is. Mérhetetlen értékvesztés. A boltból kifelé már nem okozott komolyabb csalódást, hogy egy újabb LMBTQ-csoportosulás erőszakosan ránk akarta tukmálni szivárványos zászlóit, és hangos szóval követelte annak lengetését. Nemet mondtam rá.

A Wiener Platzon és környékén gyülekezett a magyar tábor. Meg a szivárványos tábor. És a bajor rendőri tábor. És voltak még a sajtótól is sokan. A környező utcákban is csak villogó rendőrautót lehetett látni. A rohamosztagosok szinte mindegyike kezében kamerát vagy fényképezőt tartott. Természetesen a folyamatos szivárványos közeg kisebb-nagyobb provokációja nem zavarta a biztos urakat. Valószínűleg alig várták, hogy a magyarok válaszoljanak az újvilág-szivárvány megnyilvánulásaira. Szerencsére ez nem történt meg.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy végre néhány német, Nürnbergből érkezett szurkolóval is tudtunk találkozni, akik velünk együtt énekeltek, skandáltak. Együtt akartak velünk vonulni az Allianz Arénához, hogy egy kis Eb-hangulat érintse már meg őket is. A bajor rendőrség ezt is elvette tőlük, tőlünk. Nem engedélyezték a vonulást. Helyette szivárványosra cicomázott buszokat küldtek, és szállították el a magyar és a maroknyi német szurkolót.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy 2016-ban Marseilleben és Lyonban, majd 2021-ben Budapesten milyen rendezetten vonultak a magyar szurkolók ezrei, tízezrei. Sokszor anno izlandi, portugál, most portugál, de még inkább francia szurkolókkal együtt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy 2016-ban alig néhány nappal a magyar–izlandi mérkőzés előtt hogyan verte szét Marseille belvárosát az angol és orosz fanatikusok hada. Mégis a bajor hatóságok és a mindenhonnan érkező LMBTQ-csoportosulások a magyarokat vegzálták, és provokálták megállás nélkül.

Mi nem kértünk ezekből a buszokból, inkább metróra szálltunk. És Isten megint csak X-re játszott. Mert két újabb nagyszerű találkozással gazdagodtunk. A metróban odalépett hozzánk egy operatőr, aki ott volt a Wiener Platzon is. Segített az átszállásában. Beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy családja segesvári származású. Klasszikus erdélyi szász történet a 70-es évekből. Ma már nem élnek rokonai Segesvárott, mindenki eljött. De hozzátette, hogy sokan élnek az erdélyi szászok közül ma Bajorországban.

A második találkozás még érdekesebbre, egyben szebbre sikeredett. A metróba beszállt egy fiatal pár, maszkjukon német és magyar színek. A lány – nem akartam elhinni – dirndl-t viselt, vagyis német népviseletben jött a meccsre. Még van, aki így megy Münchenben szurkolni hazája válogatottjának? Nagyon örültem neki, meg is szólítottam őt – angolul.

– Hello, my name is Gábor Miklós from Hungary, and finally I can see people in German traditional costume. May I have a common photo with you?

– Mondd nyugodtan magyarul. Itt születtem, de magyar vagyok – jött a válasz legnagyobb meglepetésemre.

Kiderült, hogy ő csíkszeredai származású, szüleit a Ceaușescu-rezsim üldözte messze Erdélyből. Egyik nagyszülői ágon székely-magyar, másikon nagyszebeni szász származású, mert nagyapja a Szászföld fővárosának szülötte. Sokat jártak vissza Erdélybe, míg éltek a nagyszülők. Így találkozott össze ezen a napon a bajor fővárosban belgrádi szerb, bukaresti román, csíki-szebeni magyar-szász, segesvári szász és somogyi magyar. Valahol ez a magyarság és a közép-európaiság lényege. Értelmet nyer és tartalmat kap az együvé és összetartozás, nemzeti értékeink évszázados védelme és fejlesztése. Isten tényleg X-re játszik.

Az Allianz Aréna előtt már csak szivárványos zászlót osztogattak, szivárványos maskarában mozogtak, vonaglottak a szivárványosok. Százan és ezren voltak. Csak a hírekből tudjuk, hogy talán Hamburg, Berlin, Amszterdam, Rotterdam városából érkezhettek. A nagy találkozások után visszacsöppentünk a valóságba. Megint egy X.

A mérkőzés kezdetekor elértük a mélypontot, legalábbis így gondoltam ekkor: a magyar himnusz alatt a szivárványba burkolózott német szurkolók egy jelentős része fújolt, majd egy alak szivárványos zászlóval berohanva gyalázta meg a magyar himnuszt. Pár nappal korábban a Puskás Stadionban mi megtapsoltuk a franciák himnuszát, a La Marseillaise-t. Erre csak egy válasz volt adható! És Szalai Ádám csodálatos fejesével vezettünk is 1:0-ra a szünetben.

Nos, tévedtem a történtekkel kapcsolatban. A szünet volt a mélypont. A családi szektorból lementünk a mellékhelyiségbe. Onnan kijőve harmadmagammal és egy középkorú magyar édesanyával, aki a családjával érkezett Münchenbe, rendőri harapófogóba kerültünk. Közel 30, nagy, bátor bajor rendőr vett minket, három férfit és egy nőt körül, és nem engedett vissza az alig 10 méterre lévő szektorfeljáróhoz. A német szurkolókat átengedték, a magyarokat nem. Mikor kérdőre vontam őket, nem válaszoltak, csak visszataszigáltak az egyre szűkülő kis térbe.

Szerencsémre az egyik férfi Münchenben élő magyar volt, aki jól ismerte az Allianz Arénát. Elmagyarázta, hogy bár ki kell menni a stadionból, és meg kell kerülni az épületet, de meg lehet oldani. Aztán elsietett. Visszamentem az ekkor már síró magyar édesanyáért, és együtt kimenekültünk ebből a szürreális helyzetből. Igaz lemaradtunk a második félidő első pár percéről, de legalább hátunk mögött volt az egész nap komoly bátorságot és toleranciát mutató bajor rohamosztag.

A mérkőzés 68. percében ismét felrobbant az Allianz. És megint csak a magyar gól miatt. Schäfer András bátran fejelte el a labdát a kirohanó és szivárványos csapatkapitányi karszalagot viselő német kapus, Manuel Neuer elől. Újra vezettünk. A vége 2:2 lett, de immár Könczey Elemér-i értelemben. Győzedelmes döntetlen ez számunkra. Két német szurkoló is így gondolhatta, mert ismeretlenül is odajöttek hozzánk a kijáratnál, és gratuláltak, kezet fogtak velünk. Náluk csak német zászló volt.

Igaz, nem jutottunk tovább a csoportból, de kaptunk valami mást, valami többet. Újra van labdarúgó-válogatottunk, és van örömünk és büszkeségünk a fociban és azon túl is. Fiola Attilának újra igaza lett: Isten tényleg X-re játszik.

Miklós Gábor,

a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója