Nagy István Nagyvarjasa

Az én Nagyvarjasom abban a Horváthék melletti, újsori házban kezdődött, ahova a nagyvarjasi temetőben nyugvó szüleim, Nagy Béla és Raffa Mária költözött a nagyutcán lakó nagyapáméktól, két-két kanállal és villával, egy késsel, egy fél kenyérrel, velem és ikertestvéremmel, Antallal 1957-ben. Arról a házról emlékem nem maradt.

Két legkorábbi emlékem egyikében apai nagyapám, István képe dereng, amint ül a szobában egy sámlin, a másikban anyánk dohányt fűz valamikor 1957–58-ban.

Föltűnnek a gyoroki dombok, ahova a testvéremmel és az ott lakó dédnagyapánkkal mentünk tyúkhúrt szedni. Látom a naposkacsát, amit homokba temettünk, és a lufbalont, amint eldurran a petróleumlámpa melegétől, és azt a nőt is, aki rászólt az aradi vasútállomáson anyánkra, talán azért, mert magyarul beszélt két apró fiával.

Érzem a petróleumlámpa illatát az újsori szobánkban, és a szalmával fűtött kemence melegét, már kovácsék mellett, amelyben minden pénteken megsült az egy hétre való kenyerünk. Látom Szabóné Ökrös Erzsébetet, akihez anyánk hajnali ötkor küldött el egy fél marék konyhasóért, mert nem volt otthon, hogy ki ne maradjon a kenyértésztából.

Látom a vihart, amint jön be anyánk a határból, miközben Köncs Misivel és talán Sirkó Pityuval néztük, hogy villámlik, és zuhog az eső.

Hallom, amint Gyuricza néni perlekedik velünk, mert húztuk a vaskutat, ha kellett, ha nem. Azt a kutat, amelyiket 4-6 éves koromban fúrtak, és még nem értettem, hogy mi történik. És hallom a karikás ostor csattogásának visszhangját, amivel a kollektívban a szüleim által gondozott húsz tehenet egyedül hajtottam be fejésre a gyepről, talán 1963-ban. És érzem a fejőből kimert habos tej minden zamatát és illatát.

Látom, amint írom a kampókat és vonalakat elsős füzetembe, aminek kötelező mennyiségét anyánk megpúpozta. Hallom a tanító néni gyengéd hangját elsőben, és a mérgeset is negyedikben, és látom is, amikor a tanító bácsi román órán behúz egy négyest, mert nem tanultam. Mintha ma lenne, amikor tanító bácsival – s talán az iskola minden gyerekével – megyünk a kocsmáros-vadásznak vadnyulat hajtani, amely végül nem került puskavégre, vagy ürgét és hörcsögöt önteni a határba, amelyek megfogásának módjára már nem, de arra emlékszem, amint az iskolaudvar egy erre a célra elkerített sarkában kutyával hadakoznak a befogott rágcsálók. Látom az iskola szekrényén felsorakoztatott kutya-, macska-, disznó- és lókoponyákat, amelyeket a tanítóbácsi főzött vagy főzetett ki, hogy nekünk megmutathassa.

Látom az építészcsapatot, amint 1962-ben építik a házunkat, amelybe 1965-ben költözhettünk be a nagyutcán, a hozzá való vályog vetését, szárítását, prizmába rakását, érzem a sár illatát, amelyhez hajnalban mi szedtük a lócitromot a kollektív lóistállójában, hogy tükörsimára dolgozhassa anyánk a falon a simító réteget.

Látom a tarlón a Pankotáról vett libákat, amelyeket unokanővérünkkel, Nagy Rózsival hajtottunk ki legelni, és közben kalászokat gyűjtöttünk, bugába kötöttünk, majd tyúkjaink őszig ehették. Hallom a kendervágó sarló suhogását, amint ötödikesként anyánk mellett vágtuk a magunk öt-öt sorát az ő harminca mellett, és elönt a kender illata, az ollóba rakott zöld kender szépsége, és csípi az izzadságommal keveredő kender pora az érdes növény felhorzsolta bőröm. Érzem izmaimban a legkegyetlenebb paraszti munka fáradtságát, amit az augusztus 15-ei nagyboldogasszonyi templombúcsú bálja utáni napon éreztünk, a reggel héttől este nyolcig tartó kendervágás után, a tűző nap égetését, az apró fekete bogarak mászását, és az ebédként ott a kenderföldön elfogyasztott szilvás gombóc ízét és illatát. Sajog a karom a cukorrépa kampózásától, az istállótrágya utánfutóra rakásától, a szalmabálák adogatásától. Visszacsengnek Bukor Lajos bácsi meséi Rózsa Sándorról és Kossuth Lajosról, amint pipahuján róluk beszélt annak a gyerekcsapatnak, akiket rábízott Gyuricza Pali bácsi a brigádos, hogy húzzuk össze a szalmabálákat. De azt sem lehet elfeledni, amint meg-megálltunk a dűlők végén kukoricaekézés közben, ahol mi gyerekek két-két ló kantárát fogva vezettük azokat, hogy a lóhajtónak könnyebb dolga legyen, a lovak ne össze-vissza menjenek. Hallom Szabadai Andris bácsit, amint kenderszállítás közben mesél a kenderföld és a kendergyár között a bakon, és várja, hogy visszakapja földjét, lovait, felszereléseit, hogy végre maga ura lehessen. Ezt azonban nem érhette meg.

Hallom a kocsma biliárdgolyóinak koccanását, az iddogálva beszélgetőket, de a kugligolyók vasárnapi ütközéseit, és visszagurulásukat is a gurítókhoz, amit nekünk, bábuállítóknak köszönhettek, de minden parti végén megfizettek érte a játékosok egy-egy lejjel.

Látom a templombúcsú előtti jövés-menést, és a búcsú előtti napra kicsinosított falut, a kivikszolt edényeket, a zsúfolt templomot, és érzem az erre a napra tartogatott kakas levesének illatát, a paradicsomszószos krumplipüre sült kakashússal vegyülő ízét, a töltött paprika és a disznópörkölt varázsát, majd a sör habját.

Öröm tölt el, ha eszembe jut, hogy a nagyvarjasiak összefogtak, és segítették egymást, ha annak volt az ideje, vasárnaponként elvitték, majd szombatonként hazahozták gyermekeiket a tornyai iskolából. Minden ilyen találkozáskor azt hallottuk, hogy tanulj, hogy könnyebb életed legyen, mint nekünk.

Nagyvarjasról, a 248 házas Arad megyei faluról, ahol 1967-ig csak magyarok laktak, a munka és a szeretet, a szeretet és a munka szerves egységére emlékszem, és érdemes emlékeznem.

2014. július 18-án

Nagy István fizikatanár