A régi szép időkben a borbélyműhelyben működött a nagyvarjasi akadémia, szeminárium, agytröszt. Míg idősebb és ifjabb Katkó Antal, no meg Csillag borbé a fejek külső hozadékát távolította el, azalatt a fej belső hozadéka lejjebb, a szájon át távozott, mint mesélés. Ámde némely, az alkalmazott pszichológiában jártas egyének akkor kezdték piszkálni, „mögnótáztatni”, vagyis szívatni a borbély fogságában üldögélőt, mikor a borotválásra került sor. Ilyenkor az áldozat teljes mozdulatlanságra volt kárhoztatva, beszélni se mert, mert a szamurájkard-élességű beretva hun a fülinél, hun a torkánál villogott. Borbéhon mönni olyan volt, mint a batyusbál, mindönki vitte, amije vót, oszt összeszödte, ami másoknak vót. Beszélik, hogy Erdei Pali bácsi reggel beült a borbéhoz, mindég aszonta, ráérök, ha rákerült a sor. Mikor dél lött, Pali bátyánk hazamönt önni, rögtön visszagyütt, tovább ült, mindég előre engedve valakit. Mikor oszt mán csak ű maradt, aszongya a borbé: Na, Pali bácsi, mán csak kend van. Nyírás, borotválás? Éggyik sé. Csak épp benéztem mán, hogy mi újság? (Persze, ez télen volt, mikor ráértek.) Mondom, nem csak egyszerűen borbélyműhely volt ez, hanem pezsgő, élénk szellemi műhely is. Egy ilyen „műhelygyakorlaton” tudtam meg, hogy Kossuth Lajos majnem járt Varnyason. Ez úgy vót, hogy Kossuth Szögedébül mönekült Aradra, Nagylakon, Pécskán át. Nem akárki vigyázott ám rá, hanem maga Rózsa Sándor mög száz legjobb betyárja. Oszt Rózsa Sándorék pont a turai csárdáig kísírték (innen mán tényleg csak majnemenyire van Varnyas!) – ott mán a vörössipkás Damjanich katonái vötték át. Rózsa Sándorék vigyáztak még az államkasszára is, éggy fillér nem sok, annyit se vöttek el. Mer Rózsa Sándor is azt akarta, amit Kossuth Lajos: igazságot, böcsületöt, jobb mögélhetést a szögény népnek!
Rózsa Sándor sokszor járt itt a Halomcsárdába, ami ott van most is (már csak volt, a halom is, a csárda is!) a Csárdahalomná, ottan a Kendörgyárná. Mer onnan hét út vezetött: Nagyvarnyasra, Kisvarnyasra, Iratosra, Aradra, Szentpálra, mög az aradi határba. Oszt melyik a hetedik út, kérdözte az, aki számolta? Hát a másvilágra! – mondta a mesélő. Mer Rózsa Sándor mögmonta, hogy embörök, a Halomcsárdáhon hat út vezet be, de az, aki elárul, a hetedikön mén ki! Rózsa Sándor mindég föllovagolt a Csárdahalom tetejibe, onnést messzire ellátott, hogy gyünnek-é a zsandárok?
De nem szorulunk mi import-betyárra, mögvót nekünk a magunk két, garantáltan Made in Nagyvarjas betyárja. Csíka Ferkó mög kis Szalai, de inkább így: Kisszalai. Csíka Ferkó egy nagy, erős, csontos-inas embör vót, Kisszalai mög akkora, hogyha összegömbölyödött, akkor elfért egy nagyobb kasba is. A kímínyön úgy járt ki-be, mint más az ajtón. Akkor még szabadkímínyök vótak. Ezök párba dógoztak. (Hogy mit „dógoztak”, hogy dógoztak, arra itt most nincs hely, meg ötleteket, tippeket sem akarunk adni az ez iránt érdeklődőknek. Hosszú mese lehetne erről, főleg a vallatásukról. Hogy a kakastollas csendőrök a végin mégis túljártak Csíka Ferkó mög Kisszalai eszin. Ami nem sikerült a pandúroknak kínzással, vízzel, az mán sikerült a kakastollasoknak éppen hogy vizetlenül, kínzás nélkül. Mer aszonta a csendőr: Tilos a kínvallatás? Röndbe. De mögkínozza ű úgy sajátmagát, hogy az Isten lögyön irgalmas hozzá! Oszt úgy is lött.) Az igazság az, hogy mégse igazi, huszonnégy karátos betyárok voltak ők, inkább lókötők, afféle „megélhetési bűnözők”.
És igen, azok a csendőrök... Három híres erdélyi román különbözőképpen vélekedett róluk. Ion Slavici elismerő szavakat is mond, a Párizsban világhírűvé lett Emil Ciorannak viszont a rettegés jut eszébe róluk. A nem éppen magyarbarátként ismert Alexandru Vaida-Voevod (kétszer is miniszterelnök) pedig egyenesen példásnak nevezte a magyar igazságszolgáltatást, törvényalkalmazást. A Magyar Királyi Csendőrséget Tisza Kálmán miniszterelnök állította fel 1881-ben. Nagy szükség volt rá a szűnni nem akaró csíkaferkók, kisszalaik miatt is. Állománya leginkább szegénysorú, de értelmes, írni-olvasni tudó, katonaviselt, jó kiállású, büntetlen előéletű legényekből verbuválódott. Nemzeti hovatartozás nem számított, csak a kötelességteljesítés. Mai szemmel nézve elképesztő volt a fegyelem. Figyelem és fegyelem! – volt egyik jelszavuk. Különös szigorral büntették a korrupción, sumákoláson, bratyizáson kapott csendőrt. De ilyen alig akadt. A kakastollas csak a felsőbb parancsnoka jóváhagyásával nősülhetett s csakis akkor, ha a menyasszony le tudta tenni a „kauciót” (kezesség, garancia), vagyis egy jókora hozományt. Hogy a csendőr nehogy egyszer is a „hálapénzre”, „mellékesre”, baksisra kacsingasson. Ja, és az asszonynakvaló családjában sem fordulhatott elő egyetlen büntetett előéletű sem.
Nagyvarjason is volt egy „föllépésük”, jó száz évvel ezelőtt, egy tömegtüntetéssé, majd tömegverekedéssé fajult bíróválasztás alkalmával. Három lovascsendőr ideügetett Kürtösről. Némán, szoborszerűen, félkaréjban, három lépés távolságban megálltak a lázadók előtt és... vártak. Mozdulatlanul. A szemük se rebbent. Csak a kakastollaikkal játszadozott az a huncut szellő... A tömeg magától elnémult. Akkor a csendőrkáplár jó hangosan azt mondta: Embörök! A törvény nevében fölszólítom magukat, hogy azonnal mönnyönek haza! Mögértötték, jóembörök?! A jóembörök egy jó része nem értötte mög és káromkodva, dühöngve mögindult a három csendőr felé. Ebben a pillanatban három villanás, három kard ki és bele a gyüleközet közepibe. Oszt rögtön kiemelték a vezért, aztán még kettőt, a három hangadót. Mer a jóemböröknek eszükbe se jutott, hogy a csendőrök nemcsak ácsorogni gyüttek oda, hanem közbe ki is pécézték a fejesöket. Mer azoknak olyan szömük vót. Mosmán rögtön üres lött a piactér. Itt a községháza előtt.
– Oszt halottak vótak? – kérdeztem gyerekésszel Antal bácsit.
– Dehogy vótak! Kardlappal dógoztak azok. Lött pár betört orr, egynehányan mögnagyobbodtak jó félujjnyival, mer akkora gumó lött a fejük búbján.
A világtalálkozó programja
16 órától szentmise; 17 órától Nagyvarjasi Harangszó, könyvbemutató az iskolában; 18. 30 órától estebéd a kultúrotthonban; 20 órától űnnepi műsor a kultúrotthonban helybeli és környékbeli tánccsoportok, kórusok részvételével; 22 órától a sztárvendég, a magyarországi Pacsirták műsora. Arra kérünk minden nagyvarjasit, és onnan elszármazottat, hogy terjesszék az esemény hírét.
Aki az estebéden is rész kíván venni, az minél előbb jelentkezzen Szénási Sándornál a 0744 630 215 vagy Both Istvánnál a 0743 057 755 telefonszámokon.
Nagy Istvánt is megkereshetik telefonon (0744 637 820), e-mailben: nagyvarjas@yahoo.com, de Facebookon is elérhetők vagyunk: https://www.facebook.com/nagyvarjas.
A Nagy István, Szabó István és mások által írt Nagyvarjasi Harangszó című könyv elkészült.
Számítunk minden nagyvarjasi támogatására és jelenlétére!
Szabó István
Hozzászólások