Valami, amiről nem is gondoltuk, hogy van

Nándi bácsi kirándulásai (III.b)

2014. szeptember 30. 19:15 (kedd) /

A „nagy” erdélyi körút

                                                1957. július 17–30.

 

Kedvet kaptam. Másnap egy válogatott társaságot elvittem az Egyeskőhöz. Fölöslegesen aggodalmaskodtam, szerencsésen visszaértünk. Az idő is remek volt.

Nem úgy másnap reggel. Zuhogott! Nem volt vihar, csak egy kiadós zápor. Szerencsére! Szereztünk egy teherautót. De milyet! A sofőr mellett ültem. Egy fadarabbal rögzítette a kéziféket, hogy ki ne ugorjék. Megúsztuk. Fenn felejtettük viszont Mózer Pityut és Sztárcsevics Irénkét. Később ők is levergődtek. Sírva búcsúzott el a társaságtól Huber Margit (Tuka), haza kellett mennie. Gyergyói tartózkodásunk legkellemesebb emléke a diákbál. Közösen rendeztük a helyi gimnazistákkal. Éjfélkor hazakergettem a társaságot, másnap Csíkszeredába kellett érnünk. Az állomásról két teherautóval mentünk fel a Hargitára, az Uz Bencébe. Minden ment, mint a karikacsapás. Már vártak bennünket. Éppen a gyerekeket osztottam szét a kabanában, a hálószobákba, amikor valaki hátulról átölelt: Nyíri Kati. Itt van férjnél. Csatlakozott hozzánk. Együtt barangoltuk be a környéket.(…)

A Hargitáról a társaság egy része teherautóval ment le Csíkszeredába, a többiek énekelve, gyalogosan ereszkedtek le. A fáradtság hamar ágyba parancsolta a társaságot.

Réhon Jocó egy cigányprímás ismerőséről beszélt, aki nyáron itt muzsikál a városban. Illene meghallgatni. Aki ébren volt és kedve volt zülleni, az velünk tartott. Bécsi szeletet, szalma-krumplit vacsoráztunk, sört ittunk és cigánymuzsikát hallgattunk.

Éjfél előtt értünk a szállásunkra, felráztuk az alvókat, indultunk az állomásra, hajnali 4-kor szálltunk ki Tusnád fürdőn a vonatból. Onnan kapaszkodtunk fel a Szent Anna tóhoz. Pontosan akkor értünk fel, amikor a Nap feltűnt a látóhatár szélén. Sugarai bearanyozták a tó fodrozó vizét. Csodálatos látvány volt. Néhányan, Wieser Györgyi biztatására megfürödtek a tó nem éppen kellemes hőmérsékletű vizében.

Mohos tetőn meneteltünk Torja felé. „Kívülről” megnéztük az elhanyagolt büdös barlangot, belógattuk lábunkat a mofetták széndioxidos kigőzőlgésébe, Csiszárfürdőn, néhányan bemerészkedtek a deszkával bélelt kis medencékbe. Egy elkésett Anna-napi búcsú, nem éppen ájtatos résztvevői hangoskodtak a községben.

Késő este ért a társaság a bikszádi állomásra. A legfáradtabbak – állva, ülve, fekve –   azonnal elaludtak. A vonat sípolására és a hangos nógatásra ébredt csak meg a társaság. Brassóban, reggel nyolc órakor szálltunk be az aradi szerelvénybe.

A kirándulás legszomorúbb és legunalmasabb része következett. A csodálatos nagy erdélyi körutat hosszú vonatozással zártuk. Késő délután futott be a szerelvény az aradi állomásra. 

– Ezt a két hetet öreg napjainkban sem felejtjük el.

Számomra a legnagyobb elégtétel az volt, hogy mertem vállalni a nehézségeket, s örömet okozhattam diákjaimnak.

Ekkor már elmúltam hatvan éves.

***

 

  Szerencsésnek érzem magam, hogy a sors a „Zárdába” sodort. Hálás vagyok amiatt, hogy Berthe Nándorral, Czédly Károllyal, Kovách Gézával kirándulhattam. Amit tőlük tanultam, elegendő volt ahhoz, hogy magam is vállalkozhattam kirándulások vezetésére.

Ami pedig az 1957 évi erdélyi körutat illeti, mindig úgy írtam róla, mint „Életem nagy kirándulása”.

Akkor, huszonhat éves voltam.

Ugyanabban az évben, december 1-ei kezdettel „beültettek” a Nándi bácsi által, hét évvel korábban visszahagyott igazgatói székbe. Dr. Berthe Nándor tanácsnak is beillő kéréssel fordult hozzám: vigyázz az igazgatói iroda perzsa szőnyegére! Eredeti!

Nem ártott volna, ha ennél gyakorlatibb tanácsokkal is ellát.

Hozzászólások