Kötetlen csevegés GÁL KRISZTIÁN kutatóvegyésszel

„Nem a szerencsére bíztam a sorsom, megdolgoztam a sikereimért”

2018. április 10. 17:21 (kedd) /

– Tudom, hogy a Csiky Gergely Főgimnáziumban néptáncos voltál, és nem is akármilyen, meg hogy nem szeretted a fizikát… Miért jó neked a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem kémia- és vegyészmérnöki karán?

– Ez az egyik legtöbb pénzt vonzó kar, nekünk van a legtöbb európai projektünk az összes kar közül.

– Miről van szó konkrétan?

– Vannak Európai Uniós stratégiai projektek, amelyekre pályázhatnak az EU országai. A karunkon van két futó projekt, darabonként 2 millió euró értékűek.

– Benne vagy te is?

– Igen, dolgozom rajta. Ezek kutatási projektek. Kombinált enzimatikus rendszereket szeretnénk előállítani biokatalitikus célokra.

– Jól hangzik!

– Igazából enzimeket szeretnénk felhasználni szerves kémiai reakciók gyorsítására. Enzimrendszereket próbálunk kulcsrakészen előállítani az ipar részére.

– Hogy sikerült megszeretned a kémiát?

– Endreffy Lajos tanár úrnak köszönhetem ezt a szerelmet, ő tanította a kémiát a kisiratosi általános iskolában. Hetedik osztályos koromban eldöntöttem, hogy vegyész leszek. A középiskolában Hadnagy Éva tanárnő is sokat segített ebben a döntésben. Az egyetemen én kémia szakon vettem részt 3 éves alapképzésen, utána meg idén fejezem be a kétéves mesterit.

 

 

„Célom, hogy minél több mindent tanuljak”

 

– Hol végzed a mesterit?

– Ugyanott. Ugyanazon a karon, magyar vonalon. A mesterim címe: „Korszerű szintézistechnikák a kémiában”. Mellette dolgozom. 

– Hol dolgozol?

– Mivel kutatócsoportunk megnyerte az említett projektet, a professzorom felvehetett kétórás munkaprogrammal, úgyhogy kapok egy kis fizetést is.

– A mesteri után jön a doktori?

– Professzorom számít rám, megkérdezte, maradok-e doktorizni. Igent mondtam. A doktorképzés még három év… Az a célom, hogy minél több mindent tanuljak, hogy utána el tudjak menni.

– Hova?

– Valahova külföldre. Minek maradjak itt?! Itt soha sem tudnám megszerezni rövid idő alatt azt az anyagi biztonságot, amely megengedné, például, hogy eljöjjek a Csikybe kémiát tanítani. Ha vettem egy házat, el tudom tartani a gyermekeimet, már nem lesz szükségem a havi pár ezer euróra, hanem elég lesz a pár ezer lej is.

– Vannak konkrét elképzeléseid?

– Mindenképpen a világ tíz legjobb egyetemének valamelyikén szeretnék kutató lenni, posztdoktori ösztöndíjas.

– Említs néhányat ezek közül!

– Zürich, Singapore, Oxford, Cambridge…

– Arra nem gondolsz, hogy hiányozni fog kicsiny szülőfalud, a család, a barátok?

– Biztosan hiányozni fognak, de ezt nem úgy képzelem el, hogy elmegyek, és soha sem jövök haza. Repülővel egy óra alatt itthon vagyok Zürichből. Manapság már nincsenek távolságok.

 

 

„Professzorom rengeteget segített nekem”

 

– Úgy tudom, hogy voltak/vannak támogatóid, úgynevezett „keresztszüleid”.

– Igen. A líceumban a bentlakásomat állta az akkori kolozsvári magyar főkonzul, az egyetemi éveim alatt pedig Kövér Péter, kölni fogorvos támogatott anyagilag.

– Igaz, hogy Kövér Péter bemutatott egy magyar származású, svédországi kutató professzornak…? Nem titkolt szándékkal.

– Igen, de egyelőre tárgytalan a dolog. Nem akarom Kolozsvárt befejezetlenül hagyni az ügyeimet és elhagyni professzoromat, Paizs Csabát, aki rengeteget segített nekem, nagyon sok mindent tanultam tőle.

– Hányan vagytok a magyar szakon?

– Az alapképzést tizennégyen végeztük el, a mesterin nyolcan maradtunk.

 

 

„Büszke vagyok arra, hogy itt, a Csikyben végeztem”

 

– Jelentett valamit neked ott, az egyetemen mindaz, amit a Csikyből vittél magaddal?

– Hogyne! Mindig jó volt elmondani ott, hogy Aradról, a Csiky Gergely Főgimnáziumból jöttem. Büszke vagyok arra, hogy itt, a Csikyben végeztem. Soha semmiféle hátrányban nem éreztem magamat.

– Melyek voltak kedvenc tantárgyaid a középiskolában?

– Szerettem a földrajzot, a kémiát, a magyart; az angolt nem annyira. A fizikát sem utáltam túlságosan, csak lusta voltam feladatokat oldani. 

– Mi tetszet a középiskolában?

– Nagyon jó volt a Csikyben az, hogy mindenki ismert mindenkit. Közeli volt a kapcsolatunk. Nagyon jó volt, hogy anyanyelvemen tanultam. Ezt nem győzöm hangsúlyozni.

– Nem lesz gondod az angol szakkifejezésekkel, például Oxfordban?

– A szakirodalom angolul van, úgy olvastam, és úgy tudom. A természettudományokban vagy a műszaki tudományokban nem annyira fontos a nyelv. A nagy kutatóközpontokban nem foglalkoznak a nemmel, vallással, nyelvvel, bőrszínnel, ott vagy tudsz, vagy nem tudsz… 

– Volt, ami nem tetszett a Csikyben?

– Csaknem öt év után elfelejtettem a rosszakat… Talán az, hogy a bentlakásban néha éhes voltam. Nagyon sok teát ittam az alatt a négy év alatt; jót tett a vesémnek… Nem volt rossz a kaja, de azt hiszem, nekem nem volt elég, én többet ettem volna.

– Maradtak szép emlékeid a bentlakásból?

– Jó volt a szüreti bál, a farsangi bál, meg hogy a Mikulástól mindig kaptunk egy kis narancsot. Meg a haverok. Ott még jobban összejött a banda. Egymás otthonról hozott kajáján éltünk, meg mindig számíthattunk egymásra… A pedagógusok is jók voltak. Nem volt baj!

– Cigiztél a bentlakásban?

– Hm!... Igen, kipróbáltam.

– Most is dohányzol?

– Nem!

– Helyes!

 

„A néptánc összehozza a bandát”

 

– Mikor kezdted a néptáncot? És miért?

– Kisiratoson kezdtem, mert ott szinte mindenki néptáncolt. Sokat tanultam Mészár Klemitől, aki akkor fejezte be a néptáncművészeti szakközépiskolát Békéscsabán. Nagyon jól ment akkor a csoportunk. Hetente kétszer próbáltunk, sokat gyakoroltunk, remek társaság volt. Meg bérmakeresztapám néptáncművész, tőle is sokat ellestem.

– Aradon is folytattad a néptáncot?

– Igen. A bentlakás csapatában táncoltam. Jó volt. A néptánc összehozza a bandát. Sztankó Károly békéscsabai táncoktató is tanított. Hetente átjött a Csikybe.

– Az egyetemen folytattad a táncolást?

– Nem folytattam. Megpróbáltam az élet szakmai részére koncentrálni.

 

 

„Diákszenátor is voltam”

 

–Hogyan fogadtak téged, Aradról jött gólyát az egyetemen?

– Nem volt különösebb megkülönböztetés. Mindenki egyforma volt. A tanárok nem igazán ismerik Aradot, mert kevés diák megy innen oda. Remélem, megismerték most már személyemen keresztül… A kollégák hamar befogadtak. Diákszenátor is voltam, most jár le a mandátumom. Előtte a kari tanács tagja, sokan ismertek. 

–Mit jelent ez konkrétan?

– Úgy kezdődött, hogy első nap kineveztek csoportfelelősnek. A kari tanács vezetője a dékán. Van benne, a tanárok mellett, 6 diák: öt román, egy magyar. Elvállaltam a diákképviselői státuszt, mint egyetlen magyar. Foglalkoztunk az ösztöndíjak kiosztásának a szabályzatával, a bentlakási helyek elosztásával… Utána indultam a szenátori választásokon, és a természettudományok diákszenátora lettem két évig.  Így az egyetem szenátusában képviseltem a magyar diákokat.

–Szüleid hogy győzték anyagilag a költségeidet?

– Mindig spóroltam, nem költöttem sokat. Most sem élek nagy lábon.

–Ösztöndíjat kaptál?

– Végig érdem-ösztöndíjas voltam. Ennek az összege változott. Utána nyertem egy kutatói ösztöndíjat is. És mellette ott a fizetésem a projektből. Meg még van egy magyarországi ösztöndíjam. Az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem Márton Áron Szakkollégiuma adja, és személyes szükségletekre használhatom.

–Milyen az egyetemisták élete Kolozsváron?

– Nagyon jó. Élhető a város. Bár egyre nagyobb a forgalom, nagyok a távolságok, hatalmas gazdasági ereje van. Nagyszabású sport- és zenei rendezvények színhelye.

–Színházba jártál?

– Igen. A Magyar Opera 50 méterre van a kémia kartól. Kolozsváron mindenki megtalálhatja magának azt, amit szeretne. 

–A tanulás és a munka mellett jut időd lazításra?

– Még nem igazán igényelem. Szeretem, ha pörögnek a dolgok, és minél több mindent meg tudok csinálni egy nap. Szeretem, ha dinamikus vagyok, és nem lustulok.

 

 

„Az antibiotikumok fejlesztésének van jövője”

 

–Hallani szeretnék valamit a kémiai kutatás jövőjéről. Milyen különlegességekre számíthatunk?

– Személy szerint a rák ellenszerére nem várok, mert sokféle rák, sokféle sejtmutáció létezik. Ezért nem hinném, hogy találnak egyetlen egy gyógyszert, amely megoldaná ezt a problémát. A vegyészet fejlődésének irányvonalát Nyugaton kell keresni, nem nálunk. Legnagyobb jövője a gyógyszerkémiának van. Ami nagyon durva: az antibiotikumok fejlesztésének hatalmas jövője van. Hihetetlen probléma lesz egy pár éven belül az antibiotikum-rezisztencia. Jobban félünk a ráktól, mint ettől, pedig a rák halálozási rátája közel nem akkora, mint a bacilusfertőzéseké. A szuperbacilusokra nincs kemoterápia, nincs sebészeti beavatkozás, nincs természetgyógyászat. Sok időbe kerül egy új generációs antibiotikum kifejlesztése, és rengeteg pénzt emészt fel.

–Nem túl drágák mostanában a különlegesebb gyógyszerek?

– Egy spéci, új gyógyszerben általában 5 év komoly fejlesztés bújik meg, több száz, akár több ezer kutató összehangolt munkájának eredménye.

–Hiszel a gyógyszerek csodás hatásában?

– Igen. Azt mondom, hogy akkor vagyok boldog, akkor fogom a munkámat jónak érezni, ha az emberek jól érzik magukat.

-  Tehát a jövő a gyógyszerkémiáé.

-  Ide sorolnám a nanotechnológiát meg a biotechnológiákat is.

 

 

„Céltudatosan kell dolgozni, másképp nem megy”

 

– Gyakran jársz haza?

– Másfél-kéthavonta.

– Nincs honvágyad?

– Már megszoktam. Ők nem…

– Ott, az egyetemen megváltozott az életfelfogásod, a szokásaid?

– Igen. Nem alszom annyit, mert rengeteg időt el lehet pazarolni lustálkodással… Azt gondolom, hogy Kolozsváron előjött belőlem mindaz, ami bennem volt. Kellett egy professzor, aki utat mutasson, és kihozza ezt belőlem. Céltudatosan kell dolgozni, másképp nem megy.

– Terveid?

– Sok új technikát szeretnék megtanulni, különösen a génsebészet területén.

– Ott az egyetemen, ki az, aki itthonról a legjobban hiányzik?

– A szüleim és a barátaim. Meg a régi, táncos közeg, amely nagyon összehozott minket.

– Van barátnőd?

– Igen, már másfél éve együtt vagyunk. Másodéves vegyészmérnök hallgató.

– Tervezed-e, hogy haza gyere, miután végeztél?

– Miután mindennel végeztem, akkor igen.

– Mi az a minden?

– Miután a világ legjobb egyetemeinek egyikén sikerül valami maradandót alkotni, mondjuk, előállítok egy új gyógyszert, együtt a világ legjobbjaival.

– Nyugdíjasként akarsz visszajönni? Hogy áztasd magad a kisiratosi termálstrand langyos vizében?

– Nem. Miután visszajövök külföldről, tanítani szeretnék az egyetemen, vagy akár a Csikybe is visszajönnék tanítani.

– Ha már elindultál felfelé, akkor nem tudsz megállni…

– Dehogynem! Azt, ahogy ők, például, Oxfordban dolgoznak, nem lehet egy életen át bírni. Minden kutatásfejlesztésben tizenkét órás munkaprogramok vannak, amelyek komoly szellemi odafigyelést igényelnek; szombaton, olykor vasárnap is munka van… Ezt nem lehet hosszú távon bírni.

– Szent-Györgyi Albert kilencvenéves korában még dolgozott…

– Akkor talán nem volt ennyire kompetitív ez az egész. Minél jobban fejlődünk, annál kompetitívebb ez az akadémiai közeg.

 

 

„Jó, hogy magyarul tanultam”

 

– Elégedett vagy?

– Teljesen. Semmit sem szoktam megbánni. Mindig úgy próbálom alakítani a helyzetet, amiben benne vagyok, hogy a maximumot hozzam ki belőle. Utána nincs, mit megbánnom. Eddig velem volt minden szerencse, amire idáig szükségem volt az életben. Remélem, továbbra is így lesz. De nem a szerencsére bíztam a sorsom, hanem megdolgoztam a sikereimért. Hiszem, hogy aki keményen dolgozik, annak a szerencséje is megjön.

– Boldog vagy?

– Nagyon boldog vagyok.

– Mit értesz boldogságon?

– Azt, hogy jól érzem magam a bőrömben, a közegben, ahol dolgozom, a szüleimmel, a barátnőmmel, a barátaimmal, egészséges vagyok, elindultam az életbe, minden oké!

– Kimaradt-e valami ebből a beszélgetésből?

– A mesteri végére jöttem rá arra, hogy teljesen mindegy, hogy az ember milyen nyelven tanul az egyetemen. Itt már rég nem az a lényeg, hogy milyen nyelven tanulunk, hanem az, hogy mit tudunk. Mindig az a lényeg, hogy szeretem-e azt, amit csinálni akarok, és ha szeretem, akkor abból hozzam ki a legtöbbet. Nem muszáj mindenkinek egyetemre mennie, ha ezt nem érzi magáénak, nyomásra ne menjen egyetemre! Ha meg mégis odament, anyuci, apuci nógatására, akkor meg miért ne anyanyelvén tanuljon… Könnyebb lesz így. Hosszú távon úgyis angolul kell tudni, ami úgyis ráragad útközben. 

– De ennek ellenére, jó volt neked, hogy anyanyelveden tanultál.

– Erről van szó. Jó, hogy magyarul tanultam! De nem szabad leragadni olyan dolgokkal, amik nem fontosak. Ha kompetitívek akarunk lenni, és szeretnénk valami nagyot alkotni, nem szabad azon leakadni, hogy ki milyen nyelven beszél, milyen a vallása, milyen a bőrszíne.

Hozzászólások