Nők, akik hazájuk iránti hűségüket 1848–49-ben tettekkel is bizonyították

A magyarságnak nemcsak kiváló fiai, hanem neves leányai, asszonyai is voltak, akik tetteikkel bizonyították hazájuk iránti szeretetüket. A nők nagy része a magánszférán belül maradva, mások közszereplést vállalva munkálkodtak a nők emancipációjáért, a nemzeti műveltség terjesztéséért, a bebörtönzött honvédek megsegítéséért. A kényszerű szükség újfajta cselekvésre késztette őket. A férfiak hazafias indíttatású eszmei támogatása mellett nem elhanyagolható az a gyakorlati segítség sem, amelyet a nők adtak, akik otthon, magukra maradva a korábbinál sokkal nagyobb önállósággal és az ezzel járó felelősséggel szembesültek. Rájuk maradt a gyakran ápolásra szoruló öregek és gyermekek ellátása, a gazdaság irányítása, s a frontvonalak mögötti viszonylag békés hétköznapok megteremtése is. Mivel a férfiak elmentek politizálni vagy harcolni, fokozottan szükség volt arra, hogy valaki – természetesen egy nő – otthon maradjon és a családon belül kézben tartsa a dolgokat.

A márciusi forradalom volt az, ami új utakat nyitott a nők közéleti szerepvállalása előtt is. A krónikák ugyan számos honleányról tudnak, akik már jóval korábban is segítették a férfiakat a török, majd a Habsburgok elleni küzdelmekben, mint például Rozgonyi Cicelle, Zrínyi Ilona, Dobó Katica, Cecey Éva, Kanizsai Dorottya és mások. Mégis az 1848-as szabadságharc volt az, ahol a csatatéren is kipróbálhatta magát néhány bátor nő, akiknek teljesítményét még a férfitöbbségű történésztársadalom is elismeri. A polgári miliőből lépett ki néhány leány és asszony, hogy a forradalom előtt és alatt a megszokott női feladatok ellátásán túl nemüket el- és letagadva, férfiruhába bújva, fegyverrel vegyenek részt a haza védelmében. Tudva tudták, hogy a jövőben mi vár rájuk, mégis felvállalták a számukra szokatlan feladatot. A teljesség hiányában ebből a hölgykoszorúból emelünk ki egy pár hősnőt, akik tiszti rangot kaptak helytállásukért a csatatéren.

Pfiffner Paulina Mezőhegyesen született 1825-ben, apja olasz származású főhadnagy volt az osztrák seregben. Édesanyját, aki lengyel volt, 10 éves korában veszítette el. Amikor apját Lengyelországba (Galíciába) helyezték, ő Mezőhegyesen maradt, majd Pestre ment, ahol a színészettel próbálkozott, nem sok sikerrel. Egy vándortársulattal Erdélybe utazott, és férfiszerepeket alakított Ligeti Kálmán néven. 23 évesen férfiruhában jelentkezett az erdélyi seregbe, ahol hősiesen harcolt Bem tábornok parancsnoksága alatt. A piski csatában bátor feladatokat vállalt, és megsebesült, a csatában tanúsított hősiességéért tisztté léptették elő. 1849 januárjában ismét lőtt sebet kapott, és a nagyszebeni kórházban ápolták, ahol fény derült arra, hogy voltaképpen katonaruhába bújt hölgy. A fegyverletétel után Galíciába toloncolják, de miután ott apját nyugdíjba helyezték, visszatért Erdélybe és Pécskán sógorának, Kovács Józsefnek ügyvédi irodájában dolgozott. Meg kell említenünk, hogy amikor visszatért, ismét férfiruhát öltött és ügyvédbojtárként szerepelt, a helyi fiatalokkal együtt mulatott, mindenki Kálmánként ismerte. Pécskáról Meggyesre menekült, ahol írnokként alkalmazták, és itt tartóztatták le. Gyulára hozták, ahol a laktanyában fegyverhez jutott és 1853. szeptember 1-jén szíven lőtte magát. A gyulai közkórházba szállíttatták, ahol súlyos szenvedések után szeptember 29-én belehalt sérülésébe. Közadakozásból 1888-ban a gyulaiak szép síremléket emeltek neki.

Lebstück Mária 1830. augusztus 15-én született Zágrábban gazdag kereskedőcsaládban. Mikor 13 éves, meghal édesapja, és nagybátyja – aki ezredes – Bécsbe viszi azzal a céllal, hogy úrihölgyet nevelnek belőle, és ott férjhez adják. Amikor Bécsben kitört a forradalom, Lebstück Károly néven csatlakozott a barikádon küzdő jogászcsapathoz. A bécsi forradalom leverése után, a jeges Rábán átkelve, Győrben jelentkezett a honvédeknél, és onnan Pestre került. Részt vett a branyiszkói és a kápolnai összecsapásban, ott volt Buda visszavételénél is. A kápolnai csatában megsebesült, hősiességéért hadnaggyá léptették elő. Később is fanatikusan harcolt, és főhadnagyi rangot kapott. Buda ostrománál ismerte meg Jónák József tüzérőrnagyot, akivel a harctéren házasságot kötött. A fegyverletétel után 6 hónapig az aradi várban raboskodott, a vár mellett egy magánházban, katonai őrizet alatt szülte meg a fiát, Jónák Pált. Férjét, aki ugyancsak az aradi várban raboskodott, 16 év várfogságra ítélték, és rabsága alatt meghalt. Máriát kiutasították Magyarországról, egy ideig Horvátországban, rokonainál élt, majd visszament Győrbe, ahol találkozott volt katonatársával, Pasche Gyulával, akivel házasságot kötött, majd Komáromba költöztek, ahol 17 év házasság után a második férje is meghalt. Fia, Jónák Pál szobafestő és mázoló Újpesten. Az özvegy hozzá költözik és mosásból, varrásból tartja fenn magát. Honvédegyenruhában részt vesz Aradon a mártír tábornokok emlékére állított obeliszk leleplezésén, valamint 1891-ben a szabadságharc relikviáiból rendezett kiállításon, itt ismeri meg Jókai Mór, és cikket közöl róla. 1892. május 3-án hunyt el Újpesten 62 éves korában. Alakját 1942-ben Huszka Jenő és Szilágyi László örökítette meg a Mária főhadnagy c. operettben.

A szabadságharc hírszerzőszolgálata még nem volt azonos a későbbi háborúkban már nélkülözhetetlen segédszervezettel. A honvédsereg parancsnokai – a kor szokásának megfelelően – az ellenség hadmozdulatairól és szándékáról többnyire alkalmi kémek jelentéseiből értesültek. Ilyen volt például Bányai Júlia, aki 1824-ben Vízaknán született, és Sárosi Gyula ügyvéd felesége volt. 1848-ban a férje meghalt és ő – hogy eltarthassa magát – műlovarnőként dolgozott egy bécsi cirkuszban. A szabadságharc kitörése után férje nevén férfiruhában jelentkezett a honvédseregbe. Az erdélyi harcokban kitűnt bátorságával, és közlegényből a 27. honvédzászlóalj főhadnagya, majd századosa lett. Harcolt Gyulafehérvárnál, Zsibón, Dévánál és Kolozsvárnál is. Nemcsak a fegyveres harcokban vett részt, hanem francia nyelvtudása révén az osztrák és az orosz hadseregnél gyakran kémkedett is, táncosnői szerepben. Bem tábornok katonai kitüntetéssel jutalmazta hírszerző tevékenységét. A szabadságharc leverése után Törökországba emigrált, ahol Bem tábornok kapitánnyá léptette elő, már tudván, hogy a honvédtiszti egyenruha hölgyet takar. 1850 februárjában férjhez ment egy honvédszázadoshoz, 1851–52-ben rövid időre visszatért Erdélybe, hogy részt vegyen egy osztrákellenes összeesküvésben. Ennek leleplezése után ismét Törökországba menekült, majd férjével Kairóban telepedett le, itt nyitották meg a Fáraóhoz címzett fogadójukat. Kairóban halt meg 1883-ban 59 éves korában. Kalandos életéről Thúry Zsuzsa írt regényt 1951-ben.

A hírszerzés terén kiemelkedő szolgálatokat végzett Sorsich Júlia, aki a szolnoki csata előtt a Tiszán átkelve értékes információkkal látta el Vécsey tábornokot.

Gottlieb Róza erdélyi születésű hölgy felajánlotta Bem tábornoknak, hogy adatokat gyűjt a császári és az orosz hadseregről, ill. a megszállt területen uralkodó viszonyokról. A románul és németül kiválóan beszélő özvegy gyümölcsárus román parasztlánynak öltözve ment a megszállt területekre, és úgy fürkészte ki az ellenséget.

A nemzet ügyéért lelkesedő nők nemcsak a hadműveleti területen, hanem külföldön is értékes szolgálatokat tettek hazájuknak. Gyakran töltöttek be összekötő szerepet a magyar ügyet támogató külföldi diplomaták és a kormány között. Gyakran fordult meg külföldön egy magát báró Beck Vilmának nevező hölgy, aki a szabadságharc ideje alatt Racidula álnéven dolgozott a magyar ügy érdekében. 1850-ben nagy feltűnést keltő könyvet adott ki angol nyelven, amit magyarra is lefordítottak 1901-ben: Egy hölgy emlékiratai az 1848–49-iki magyar szabadságharcról. A könyvet állítólag nem is ő írta, hanem a titkára az ő elbeszélése alapján. Miután németre is lefordították, magára vonta a közfigyelmet, az emigrációban élők számos valótlanságot fedeztek fel, és nem fogadták be maguk közé. A bárói címet is saját maga adományozta személyének, és állítólag kettős kémtevékenységet végzett. Pénzügyi botrányba keveredett, ezért Londonban letartóztatták, és miközben kihallgatásra vitték valószínűleg szívinfarktusban halt meg 1851-ben.

A nők nagy részének természetesen saját köreiken belül kellett a haza hasznára tevékenykedniük, pl. társaskörökben a magyar nemzeti műveltséget terjeszteni, a kisdedóvás ügyét támogatni, a környezetükben lévő férfiakat a hazafiság jó útjára terelni, jó honfiakat és jó honleányokat nevelni. Feladataik közé tartozott a harcoló férfi fegyvereit és zászlóit felszalagozni, az apát, a kedvest, a férjet, a fiút hazavárni, a sebesülteket ápolni, a dicső halottakat eltemetni.

Kiemelkedő közszereplést vállalt Kossuth Zsuzsanna, aki tehetségét már korán bátyja szolgálatába állította, hiszen ő volt a jobb keze a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztésében. Ő szervezte a Fejér megyei honi védegyletet, nagy hozzáértést és szervezőképességet bizonyítva. Férje, Meszlényi Rudolf 1847-ben meghalt, amikor Zsuzsanna harmadik gyermeküket várta. Zsuzsanna három gyermekével és 78 éves édesanyjával 1849. január 1-jén követte a kormányt Debrecenbe. Kossuth 1849. április 16-án kinevezte az összes tábori kórházak főápolónőjévé. Ebben a minőségben éjt nappallá téve megszervezte az önkéntes ápolónői szolgálatot. Emberfeletti munkájában segítette dr. Flor Ferenc és dr. Barna Ignác ezredorvos. A szabadságharc végére 72 tábori kórházban 20 000 ágy állt a sebesültek rendelkezésére. A hadikórházakban osztrák sebesülteket is ápoltak. Kossuth Zsuzsanna egészségügyi tevékenységével másfél évtizeddel megelőzte a Vöröskereszt genfi konvenciójának elveit. A világosi fegyverletétel után menekülés közben meghalt másfél éves kisfia, aztán börtönbüntetés várt rá, kétszer a hírhedt pesti Újépületben, egyszer Bécsben, majd kiutasítás a Habsburg birodalom területéről. Először Lipcsébe, majd Brüsszelbe utaznak, de maradásuk ott sem lehet nyugodt, állandóan zaklatják őket. Idős édesanyja nagyon beteg, nem vállalkozhatnak a tengeri utazásra, ezért a belga királyi családtól kért segítséget, hogy egyelőre maradhassanak Brüsszelben. Zsuzsanna kitanulja a csipkeverést, és hamarosan nyit egy kis üzemet. Miután édesanyja meghalt, 1853 tavaszán két leányával kiutazik New Yorkba. Ott is csipkeverő műhelyt nyit, ruhavarrást vállal, fáradhatatlanul dolgozik a gyermekeiért, leányait is munkára, önállóságra neveli. Tüdőbetegsége kiújult és 1854. június 29-én meghalt.

Gróf Teleki Blanka erdélyi születésű hölgy felvállalta a nők nevelését, szellemi műveltségük fejlesztését tartotta elsődlegesnek. Ő volt az első magyarországi óvodák megalapítójának, Brunswick Teréznek az unokahúga, és mindenben követte nagynénje nyomdokait. Fiatalon Münchenben és Párizsban festészetet, majd Budán Ferenczy Istvánnál szobrászatot tanult. 1846-ban magyar tannyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten. Ez az iskola számít az első olyan magyarországi leányiskolának, ahol szakszerű oktatás folyt. A kiváló tanárok között volt Vasvári Pál (történelem), Hanák János (természetrajz) és Leöwey Klára (nevelőnő). A szabadságharc alatt 1848 decemberében kénytelen volt az intézetet bezárni, Leövey Klárával együtt előbb Debrecenbe, Nagyváradra, majd a Szatmár megyei pálfalvi kastélyába menekült. Önkéntes ápolónőnek jelentkezett különböző hadikórházakban, majd a szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében, a menekülő honvédek megsegítésében. 1851-ben Bécsben elfogták, és Pestre szállították. 1853-ban a haditörvényszék 10 évi várfogságra ítélte, amelyet Brünnben, Olmützben és végül Kufsteinben töltött le. Leövey Klárát 5 évi rabságra ítélték. Miután 1857. május 11-én amnesztiával szabadul a kufsteini börtönből, már többé nem tér haza, Ausztrián át Franciaországba utazik és húgánál talál menedéket. Ott is sokat segít a menekülteknek, a rászorultaknak. Párizsban érte a halál 56 éves korában, 1862-ben. Földi maradványait 2008-ban hozták haza, és Mártonvásáron, a Brunswick család kriptájába temették.

Leővey Klára a tanításban, a menekülésben, és a bujdosó honvédek megsegítésében is állandó társnője volt Teleki Blanka grófnőnek. Miután a börtönből szabadult, visszatért Erdélybe, ahol nevelőnői állást vállalt. Ő indítja el a Máramarossziget c. folyóiratot, amelyben rendszeresen közöl, de gyakran ír más folyóiratoknak és újságoknak is. 70 éves korában újra Budapestre költözött, több cikket írt a lapokba, de már nem tudott teljesen beilleszkedni, és 1897. április 8-án egy omnibusz halálra gázolta. Földi maradványait Máramarosszigeten a református temetőben helyezték örök nyugalomra.

A szabadságharc kiemelkedő egyénisége volt Bohusné Szögyény Antónia. Kiváló műveltséggel rendelkezett, öt nyelvet beszélt, zongorára Liszt Ferenc tanította. Bohus Jánoshoz ment férjhez, a világosi kastélyba költöztek. Itt tárgyal 1849. augusztus 12-én Görgey Frolov tábornokkal, a cári erők vezérkari főnökével a feltétel nélküli fegyverletételről. A világosi kastélyban Bohusné tábori kórházat hozott létre, ahol a sebesülteket ápolták, élelmezték, s szükség esetén ruhákkal látták el; az elhunytakat eltemették, hozzátartozóikat értesítették. A bebörtönzött honvédek megsegítése érdekében Bohusné adakozásra szólítja fel embertársait, nemcsak az aradi várban raboskodók, hanem a Komáromban, Kufsteiben, Olmützben, Josephstadtban sínylődő honvédek is részesültek segélyben. Az osztrák titkosszolgálat emberei többször is házkutatást tartottak a kastélyban, nem nézték jó szemmel a raboskodó honvédek segítését. Gazdag jótékonysági tevékenységet fejt ki, óvodát szervez, bölcsődét nyit a rászorulóknak, iskolát szervez a vakok számára, amelyeket saját költségén tart fenn. Mozgósítja a község parasztasszonyait, -leányait, varrodát nyit számukra, az anyagi alapot ő biztosítja. A varrás mellett elbeszélget a falusi nőkkel a gyermeknevelésről, a higiéniai szabályok fontosságáról, a betegségek megelőzéséről, a háztartás vezetéséről. 1890. január 5-én halt meg Pesten, földi maradványait a világosi családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. A helybeli lakosság emlékére szobrot emelt, amelyet 1910. október 16-án lepleztek le. Bohusné Szögyény Antónia alakja és tevékenysége sok művészt megihletett, köztük Renner Kálmánt, aki bronz domborműveken örökítette meg, valamint Józsa Judit kerámiaművészt is.

A szabadságharc alapvető kihatással volt számos nő életének alakulására. Volt, aki testi épségét, életét kockáztatta a csatatéren, másoknak várfogság vagy emigráció jutott osztályrészül. A nők életének későbbi alakulása azonban gyakran azt mutatja, hogy közéleti szereplésüknek a férfiakénál is komolyabb, tragikusabb és visszafordíthatatlan következménye lett, ezért is méltóak az utókor figyelmére, emlékezetére és megbecsülésére.

Könyvészet:

Bohus László: A fegyverletétel háziasszonya (Magyar Nemzet, 1998. augusztus 8.)

Böjthe Jolán: Kisdedóvodások múltjából (Korunk, 1977. július)

Demény Lajos és mtsai: 1848 – Arcok, eszmék, tettek (Kriterion, Bukarest, 1974)

Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor: Negyvennyolcz. A magyar szabadságharcz 1848–49-ben (Révai Testvérek, Budapest, 1898)

Hegyesi Márton: Bihar vármegye 1848–49-ben (Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Nagyvárad, 1999)

Kalapis Zoltán: Negyvennyolcnak nagy idejében (Forrum Könyvkiadó, Novi-Sad, 1998)

Katona Tamás: Az aradi vértanúk 1–2. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Kovách Géza: Az emlékező város (Alma Mater Alapítvány, Arad, 1999)

Mazalik Alfréd: Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei a történelmi Máramarosban (Máramaros Publ. és Műv. Egylet, Máramarossziget, 1999)

Mózer István: Az aradi Szabadság-szobor kálváriája (Réthy és Réthy Bt., Szeged, 1999)

Pávai Gyula: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Lutheránium Kft., 1998)

Pintér Lajos: Az aradi tizenhárom vértanú (Politikai könyvkiadó, Bukarest, 1973)

Puskel Péter: Bohusné Szögyény Antónia (Jelen, 1998. május 9., Arad)

Pusztaszeri László: Monte Carlo grófja (Magyar Nők Lapja, 1991/3.)

Serdült Benke Éva: Magyarhon fényes csillaga, Bohus Antónia, Világos nagyasszonya (História 2009. március; 44–49. old.)

Supka Géza: Nemzet és emlékezet 1848–1849 (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985)

Szilágyi Rita: Nők a szabadságharcban (Duna International Könyvkiadó, Budapest, 2012)

Vostinar Teodor: Monografia comunei Șiria (Arad, 1996)