Nyugodj békében, Karcsi!

Kilencvenévesen Budapesten elhunyt Oroszhegyi Károly újságíró. Volt kitűnő labdarúgó, tanár, újságíró, szerkesztő.

És barát – bár nem tartoztam igazán belső köreibe. Noha süvölvény koromban nála vacsoráztam (emlegette is később nem egyszer: „három kiló krumplit megettél”, ami igaz nem volt ugyan, de jól hangzott), a négyek tagjaként számtalanszor megittunk egy-egy (vagy két-három) féldeci vodkát, s közben vitattuk a világ, de főként az ország dolgait, egymás írásait. Karcsi sokszor mondta: addig kell elmenni, amíg fejünk, anélkül, hogy betörne, a betonakadályba ütközik. 

Történt mindez az 1960-as évek legvégén, a ’70-es évek elején, meg később.

Aradra kerülésemkor, 1969 elején, a Vörös Lobogó, immár (Arad) megyei lapként megújulóban volt: az akkori főszerkesztő(nő) – legyen áldott az emléke – csak egyetemi végzettségű (feltételezhetően és remélhetőleg szélesebb látókörű) új munkatársakat volt hajlandó alkalmazni. Kilin Sándor, Oroszhegyi Károly, Tokay György, kicsivel később Puskel Péter ezek közé tartozott. Alulírottat a fentebbiek barátsággal, bajtársiassággal, segítőkészséggel fogadták.

Karcsiról kezdetben nem tudtam, hogy neves labdarúgó (a Kolozsvári U, az UTA tagja) volt. Azt azonban igen, rövidesen, hogy Kolozsváron végzett magyartanárként a nyelv avatott értője és művelője. Néhányszor az orromra koppintott, jogosan. 

1971-ben (jól emlékszem?) a Románia-bajnok UTA focicsapat a BEK-ben a holland Feyenoorddal került össze – és kiverte! Szenzáció, de még milyen. Négyünk dohányzó asztaltársasága számára az is szenzációnak számított, hogy Karcsi Hollandiából (olyan neve volt, hogy oda is kiengedték!) egy igazi gázöngyújtóval tért haza, ráadásul azzal: azt a holland dohányos egy paklival együtt, potom áron veszi meg... (Ha nem hiszik, nem csodálom!)

Ott voltam, kényszerűségből, azon a pártgyűlésen, ahol a nyomdába, korrektornak száműzték, büntetésként azért, mert egy UTA-mérkőzés műsorfüzetében leírta az „idegenlégiós” (azaz másfelől ide szerződtetett játékos) kifejezést! Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban: beadta a külföldre távozási kérvényét.

1990 óta Budapesten élt, a Nemzeti Sport újságírója, rovatvezetője, megbecsült szerkesztője volt.

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Concord Media-Jelen kiadásában megjelent legelső könyv, a Csala, a Szőke Csoda. Pecsovszky József élettörténete c. könyvének megjelenésében közreműködhettem.

Most eljött a végső búcsú ideje. Aradon is még (viszonylag) sokan emlékeznek és emlékezni fognak Rád.