Pankotáról Floridába (I.)

– Osztálytársak voltunk négy évig a Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjében, az Aradi 3-as Számú Líceumban. Együtt érettségiztünk. Utána elváltak útjaink. Egyszer azt hallottam, hogy Amerikában, Floridában élsz. Hogy kerültél ki a tengerentúlra?

– Vízumlottó (Green Card Lottery) segítségével. 1996-ban egy újságban olvastunk a zöld kártya (Diversity Visa) sorsolásról. Linda lányunk kérte, hogy próbáljunk mi is szerencsét. Erre elküldtük adatainkat. A következő év májusában tették közzé a sorsolás eredményét: elutasították kérelmünket. Gondoltuk, megpróbáljuk még egyszer, és 1997 végén újra jelentkeztünk. Meg is feledkeztünk róla, amikor 1998. május elsején hozott a postás egy nagy, sárga borítékot. Találgattuk, mi lehet benne. Kibontottuk. Egy gratuláló levelet tartalmazott. És közölték, hogy a nyertesek között vagyunk. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy biztosan ki is jutunk. Eleget kellett tennünk egy sor feltételnek.

– Milyen volt első reakciótok?

– Volt öröm, meg sírás is. Megkérdeztem a csajokat, mit csináljunk. Ha a válasz: nem, akkor tűzbe dobom a levelet, és elfelejtjük az egészet. (Hideg május elseje volt; a cserépkályhában égett a tűz.) Végül úgy döntöttünk, hogy tovább lépünk.

– Mi következett?

– Januárban interjúra jelentkeztünk Bukarestben az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségen. Minden rendben volt, kivéve az érettségi diplomámat. Ami elveszett. Így a technikumi diplomámat vittem el. Gondoltam, elfogadják, hisz érettségi diploma nélkül nem végezhettem el a technikumot. Mondták: márciusban vigyem az érettségi diplomát. Szerencsére egy barátom közbenjárására az aradi tanfelügyelőségen megkaptam idejében a diplomám másolatát. Újra Bukarest. Minden rendben. Megkaptuk a papírokat. És elkezdtük pénzzé tenni az otthoni dolgainkat.

„Kisgyerekként már érdekelt Amerika”

– Nem féltetek a gondolattól, hogy mindent a nulláról kell majd kezdenetek?

– Ezt a kérdést többen feltették. Megmondtam: nem! Az akkori romániai helyzetben hamarosan semmire sem jutottunk volna… Szeptemberig el kellett hagynunk Romániát. De már április 19-én indultunk. Feleségem unokanővére vitt át kocsival Magyarországra. A magyar vámos megkérdezte, hova megyünk.   Válaszoltam: Miamiba. „Ezzel a Daciával?” – kérdezte nevetve… Másnap, 21-én Ferihegyről Londonba repültünk. Késve indult a gép, mivel épp akkor vonultak a bombázók Bosznia felé… Sikeres átszállás után, délután öt órakor Miamiban landolt a gépünk.

– Régi álmod vált valóra akkor, amikor megérkeztél a tengerentúlra?

– Kisgyerekként már érdekelt Amerika. Emlékszem, nagyapám mondta, mutatta, arra van Amerika, amerre lenyugszik a nap. Később is tetszett minden, amit olvastam, láttam az USÁ-ról: cowboyok, indiánok, a hippimozgalom, a country-zene, a filmek… De nem állítom, hogy vágytam oda. Akkoriban az újságok, a kommunista propagandagépezet csak negatív dolgokat írt az Amerikai Egyesült Államokról.  

„Zsenge koromban megvert egy kakas”

– Emlékszel még gyerekkorodra?

– Igen, emlékszem. Első emlékem – kétéves lehettem – dédnagyapám temetése. Szintén zsenge koromban megvert egy kakas. Akkora volt, mint én, illetve én voltam olyan kicsi, mint ő. Végül is nem emlékszem túl kellemetlen eseményekre. „Csak a szépre emlékezem”. Még a kapott verések is jók voltak. Fájtak, de tanítottak. Arra, hogy ha rossz fát teszünk a tűzre, úgy csináljuk, hogy szüleink, nagyszüleink ne vegyenek tudomást róla. Vagy arra, hogy ne tegyük meg még egyszer azt, amiért kikaptunk.

– Felnőtt korodból maradtak meg említésre méltó emlékek?

– Felnőtt korom emlékei is szépek. Biztosan voltak életemben kellemetlen események is, de azok már nem zavarnak. Töröltem őket a „drive”-omról.  

– Hol végezted iskoláidat?

– Pankotán jártam az I–VIII. osztályt, az I–IV.-et Babuskov tanító nénivel. V–VIII.-ban Szegedi Sanyi bácsi volt az osztályfőnököm. Kedvencem Gémes Géza, kémia–biológia szakos tanár volt. 1965-ben bejutottam az Aradi 3-as Számú Líceumba. Négy évet laktam bentlakásban. Érettségi után sikertelenül felvételiztem Brassóban az erdészmérnöki egyetemen. Ősszel a temesvári erdészeti technikumba sem sikerült bejutnom. 1970 februárjában vonultam be. Caracalba vittek. Miután leszereltem, apám nógatására újból tanulni kezdtem. Utolsó előttiként bejutottam az építészeti technikumba. Két év múlva az első helyen végeztem.

– Szeretted az iskolát?

– Szerettem iskolába járni. Kedvenc tantárgyam az angol volt. A románórákat nem szerettem. Bogdan Reghina tanárnő szigorúsága miatt. De nem volt gondom a román nyelvvel. Helyesebben írtunk s végeztük a nyelvtani elemzéseket, mint a párhuzamos román osztályok diákjai. A román érettségim tízesre sikerült.

– Voltak kedvenc tanáraid a líceumban?

– Ficus (Ficzay Dénes – magyar irodalom), Gazsi (Kovách Géza – történelem) és Miska bácsi (Kovács Mihály – matematika).

– Hova mentél dolgozni a technikum elvégzése után?

– A pankotai bútorgyár beruházási osztályára kerültem felelős beosztásba. Kellemetlen foglalkozás volt. Sok hazugsággal kellett kitöltenem a havi jelentéseket a bank, illetve az aradi meg a bukaresti vezetőség részére.

„A zene állandóan velem van”

– Mindig fontos helyet foglalt el életedben a zene. Elárulnál erről valamit?

– Ez hosszú fejezet. Először zongorázni majd akordeonozni tanultam.  Tinédzserként már a gitár felé kacsingattam. A hatvanas évek közepe felé esténként Péter, egy srác a szomszédból gitározott a házuk előtt. Többen összegyűltünk ott. Élvezettel hallgattuk. 1965-ben, sikeres felvételi vizsgám örömére szüleim segítették régi álmom megvalósulását. Kaptam egy Turist márkájú elektromos gitárt. Péter megtanított gitározni. Először az Animals együttes örökzöld dalát, a Felkelő Nap házát tanultam meg. Aztán négy barátommal eldöntöttük, hogy alapítunk egy beatzenekart. Delta lett a neve. Az én gitáromat kivéve, a többi házi készítésű volt. Erősítőink rádiók voltak, meg az én 9 wattos, hordozható Turist erősítőm. Mikrofonunk egy, a katonasuliból „kölcsön vett”, több kilós szerkezet volt… Két évig zenéltünk az eredeti felállásban. Miután felbomlott a Delta, megalapítottuk újabb bandánkat, az Apollót. Közben zenéltem pár hónapot Aradon, az Andromeda sulizenkarban is.  Az Apolló 1970-ig működött. Akkor bevonultam 18 hónapra. Miután leszereltem, a Miraj együttessel folytattam a zenélést 1978-ig, amikor végleg „letettem a lantot”.

– Sikeresek voltatok?

– Az egész megyében ismertek. Amatőr szinten háromszor vettünk részt a Ritmurile tinereții (Az ifjúság ritmusai) megyei versenyen. Kétszer második és egyszer első helyezést nyertünk. Kiszállásaink is voltak. Felléptünk Világoson, Borosjenőben, Bokszegen, Bélen, Borossebesen, Ternován, Sikulán, Aradon.

– Benne van még életedben a zene?   

– A zene állandóan velem van.  Most már nem csak rockzenét hallgatok. Lassan beúsztak a klasszikusok, a népzene, a barokk és a reneszánsz korok lantmuzsikája, az indiai szitár, az északi népek pogány zenéje és a mongol énekesek. Persze maradtak az örök kedvencek: az Illés, az Omega, a Metró, a Phönix, a Beatles, a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a Creedance Clearwater Revival stb.

– Rocker vagy?

– Nem tartom magam rockernek. Bár lehet, hogy a külsőm rácáfol erre. A szakáll meg a hosszú hajam… De nem vagyok rocker. Amikor átjöttünk az Államokba, nem is gondoltam, hogy még játszani fogok egy bandában. De a munkahelyemen a tulaj alapított egy zenekart. Én is beszálltam.

„Apám Nagyszalonta mellett döntött, Amerika helyett”

– Mondanál valamit családodról?

– Feleségem, Mária (született Jurcă) Pécskán végzett. Pankotán az öcsémmel járt egy osztályba, de én csak a leszerelésem után ismertem meg. Lányom, Linda már több évet élt Amerikában, mint Pankotán. Ugyanott dolgozik, ahol én. Két unokánk van: Zoey, aki idén tölti 10. évét, és Mia, aki idén lesz kétéves. Zoey ügyesen tornászik. Volt már floridai első helyezett több szeren is. De közbe jött a koronavírus, és a versenyek nagy része elmaradt. Hamarosan újra kezdi az edzéseket… Mia most kezd gagyogni.

Édesapám Kispesten született. Amerikai fogságban volt. Miután véget ért a háború megkérdezték, hova akar menni, Amerikába vagy haza? Nagyszalonta mellett döntött, ott éltek a szülei és testvérei. Öcsém Magyarországon él, több mint 25 éve. Én az Államokba kerültem. Véletlen? A sors keze?...

„Örülök, hogy nem turista vagyok Floridában”

– Miért mentél el a tengerentúlra?

– Lányunk volt az, aki hajtott, biztatott, hogy próbáljunk szerencsét Amerikában. Jó nagy merészség, de inkább bolondság kellett ahhoz, hogy megtegyük a lépést, és elhagyjuk a hazánkat. Nem is gondolkoztunk azon, hogy mi lesz, hogy lesz. Mentünk és kész. Kezdjük a semmiről, azt gondoltuk. 49 éves voltam, fogalmam sem volt, hogy hol és mit fogok dolgozni. De nem is foglalkoztatott különösképpen a dolog. Nyugodtan aludtam át az éjszakákat. Megérkezésünk után egy héttel már dolgoztam. Ugyanott van a munkahelyem most is, 22 év után.

– Nem volt nehéz beilleszkedni az ottani életbe?

– Hamar befogadtak, és sokat segítettek mind ismerőseink, mind az itteniek. Egyszer sem fordult elő, hogy bevándorlónak tituláljanak, vagy éreztessék ezt velem.

– Otthon érzed ott magad?

– Jól érzem magam itt. Örülök, hogy nem turista vagyok.

„Nyugdíjasként dolgozhatok, ameddig akarok”

– Mivel foglalkoztál, foglalkozol munkahelyeden?

– Orvosi eszközöket javítottunk. Gyomor-, illetve vastagbél-tükrözéshez használatos gumicsöveket. Családi vállalkozás volt, negyven-egynéhány alkalmazottal. Majd bővült a cég, beleolvadt egy nagyobb vállalkozásba. Akkor áttértünk a videókamerák javítására. Azóta ezt csinálom. Szeretem a munkámat, és ez sokat számít! Már öt éve nyugdíjas vagyok, de addig dolgozhatok, ameddig akarok.

– Pankotán hol dolgoztál mielőtt kivándoroltatok?

– Miután otthagytam a bútorgyárat, édesapámmal szobafestőként tevékenykedtem. Azt is szerettem, és jó pénzt hozott a házhoz.

– Mennyire más az élet Amerikában, mint Aradon vagy Pankotán?

– Nagyon más. Az első hetekben, hónapokban mindenen csodálkoztunk. Teljesen mások az üzletek, az utcai fények, az utak, a tisztaság, az élelmiszerkínálat, a ruhák, a cipők óriási választéka. Ha bemész egy üzletbe, rád köszönnek, megkérdik, miben segíthetnek, még azt is, hogy kitolhatják-e a bevásárlókocsit az autódhoz. Otthon mi nem szoktunk hozzá ilyesmikhez.

– Sokban különbözik az iskola, az oktatás az ittenitől?

– Túl sokat nem tudok a tanügyről. De biztosan más, mint amilyen az otthoni volt. Vannak állami iskolák (Public School) és magániskolák, mindegyik a maga szabályaival. A tanítás is másképp zajlik. A nyári vakáció rövid, június közepétől augusztus közepéig tart. Minden megyében más az iskolakezdés időpontja. A járvány idején otthonról tanulnak a gyerekek, online oktatás folyik.

– Milyen nálatok az egészségügyi ellátás?

– Mindenkinek kell, hogy legyen egészségügyi biztosítása. Számtalan biztosító közül választhatunk. Nekem a munkahelyemen keresztül van biztosításom, amely fedi a feleségem ellátását is. Nem olcsó, de fedez mindent. Viszont, ha kórházba kerülsz, bizony a zsebed is bánja. Jön a számla a biztosítási cégtől, az összeg egy részét állja a biztosító, a többit fizetem. De alkudozni is lehet velük.

– Mondanál néhány konkrét példát?

– Például egy szülés ára 15 000 dollár, egy foghúzás kb. 200 dollár, a vérvizsgálat több száz dollárba kerül. Feleségemnek, Máriának volt egy epeműtétje, pár napot volt kórházban. Több ezer dollárt kellett fizetnünk a kórháznak – igaz, kamatmentes részletekben… Különben nagyon jó az egészségügyi ellátás. A rendelők tiszták, a személyzet kedves. A kórházakban is így van. Mindent megadnak, amire a betegnek szüksége van. Sűrűn jönnek megkérdezni, hogy érzed magad, mire van szükséged. Nincs hálapénz. És nincs „kórházszag”.