Piroska, Bandi – Tornya, Pro Pir Kult Egyesület

A címbeli társítást immár 15 éve ismerik és dicsérik, nemcsak határon inneni és túli magyarok, románok, szerbek, hanem olaszok, németek, franciák, belgák, szlovákok, norvégok, lengyelek, csehek, sőt indiaiak, japánok, kínaiak is. Hogy honnan tudom? Hát a vendégkönyvből és tapasztalatból, hisz a tizenöt év alatt nagyok sok rendezvényük tevékeny vagy passzív résztvevője voltam.

Igazán nem könnyű összefoglalni e két lelkes ember, Piroska és Bandi másfél évtizedes önkéntes hagyományőrző és -ápoló munkáját.

Kezdeném azzal a barátságos parasztházzal, amelyet szülőfalumban, Tornyán igazi illatos virágoskertté varázsoltak. Itt Ervin atyát, az egykori tornyai plébánost idéztem, aki szerint ez a hagyományőrző porta a ,,színek, illatok, szeretet, együttműködés példaképe”. Az összegyűjtött tárgyak kicsi falunk egykori népeitől valók – magyarok, románok, szerbek, cigányok, németek –, mindenkitől egy kisebb-nagyobb szeletke múlt nosztalgikus harmóniába kötve. „Hivatalosan” ugyan tájház, nem falumúzeum, hanem egy olyan gazdaság, ahol az e tájakon élt emberek bármelyike otthon érezheti magát. Aki belép e portán, nemcsak egy múltidéző emléktárgygyűjteményt talál, hanem emberséget, becsületet, őszinteséget és tiszteletet is. Az egyszerű emberek igaz barátságát. Talán ezért is született meg a nemzetiségek fesztiváljának ötlete, melyet öt éven keresztül rendeztek meg igazán nagy sikerrel, több száz ember részvételével a szerb templom melletti piactéren. Színes, igényes és népművelő fesztiválok voltak, ahol nemcsak különböző népcsoportok viseletével, táncaival, dalaival, ételkülönlegességeivel ismerkedett meg a nagyérdemű közönség, de könyvbemutató, festménykiállítás, kézművestermék-bemutató is volt, és hirtelen nem is jut eszembe a sok egyéb csemege.

Azután a tájházak találkozójára került sor több alkalommal, ahol a meghívott civilszervezetek, múzeumi szakemberek, néprajzkutatók értekeztek arról, hogy miképpen lehetne őseink hagyományait átadni az utánunk jövő nemzedéknek. Ezeken minden évben változatos programokat szerveztek – volt szappanfőzés, tarhonyakészítés, szövés-fonás, vőfélytalálkozó. Fellépett a Pécskai Búzavirág, a Kisiratosi citerazenekar, a Tornyai és Nagyvarjasi Asszonykórus, Nagyiratosról a Forray asszonykórus, a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület.

Valamikor kipattant Piroska és Bandi fejéből az ötlet, hogy minél több iskolával vegyék fel a kapcsolatot, és egy napra lássák vendégül az intézmény egy-egy osztályát. A kisdiákok ilyen alkalmakkor nemcsak a számukra már ismeretlen, az egykori paraszti életben használatos tárgyakkal barátkozhattak meg, hanem különböző falusi elfoglaltságokkal, mint a kukoricamorzsolás, a szövés, a fonás, a kapálás, a kenyérsütés és egyebek. A csúcs ebben a témában szerintem a Paraszt olimpia volt, ahol a pécskai, aradi, makói sőt németországi gyerekek a kert alatt kanyargó Szárazérből – Csatornából, ahogy mi, tornyaiak hívjuk – vödörrel meregették a vizet, tojást kerestek a szénakazalban, zsákban futottak, kötelet húztak, bárányt simogattak, és vidáman lakmároztak a Gyuricza Marika néni sütötte ,,parasztpizzából”, azaz lángosból. Hozzávetőleges számítás szerint több mint félezer diák is megfordult már Piroska és Bandi „tündérkertjében”, merthogy a vendégkönyv szerint sokan úgy érzik: a mesék kapuján lépnek be erre a portára.

Szerveztek véndiák-találkozót – mely alkalommal emléktáblát avattak Péter Antal egykori iskolaigazgató (és -építő) emlékére.

Több alkalommal anyák napi megemlékezéseket szerveztek a tornyai Mária-kápolnában.

Csak nagyvonalakban próbálom összegezni e csodálatos emberpár másfél évtizedes munkáját, távolról sem tudnám felsorolni azt a sok hazai és külföldi rendezvényt, amelyen igyekeztek méltón képviselni szülőfalunk szép hagyományát: az együtt élő népek barátságát. Hogy csak néhányat említsek: Szarvasi aratónapok, Csókai birkapörkölt-fesztivál, Békéscsabai kolbászfesztivál, Pécskai disznótoros, de jártak Székelyudvarhelyen, Bozovicson, Budakalászon, Budapesten, Dombegyházán, Battonyán, Belgiumban – talán még ők sem tudnák összeszámolni, hány helyen.

Művész vendégek is töltöttek itt egy-egy napot – a Zerindi Nemzetközi Alkotótábor festői, az Aradi Fotóklub nemzetközi táborának résztvevői, a Budapesti MTA néprajzkutató csoportja, a makói román nyelvtábor diákjai, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány lakói, és persze nagyon sok TV- és rádiófelvétel készült velük és az idelátogató vendégekkel.

Másfél évtizednyi odaadó, lelkes munka után az elismerés sem maradt el, hisz a tájházban egy sarokban ott virít a sok kupa, oklevél, egyéb díj, de szerény véleményem szerint ennél sokkal többet érdemelnek.

Maradandók a Pro Pir Kult Egyesület kiadványai is. Tornyai tanítók és tanulók (szerkesztette Nagy István, 2013); Hej lakodalom... (vőfélyes füzet, 2016);  A nádkúptól a tájházig (10 éves évforduló alkalmából – szerkesztette Irházi János, 2017); Édesanyák ünnepére  (emlékfüzet, 2018 – a Pro Pir Kult Egyesület és az In memoriam 1956 Egyesület közös kiadványa).

Bevallom, sokszor megkérdeztem tőlük: meddig bírják ezt az iramot. A válasz többnyire így hangzott: ,,Hát, ezt még megcsináljuk”, mint nemrég például a Hej, lakodalom című vőfélyes könyvecskét. Nem hinném, hogy itt vagy egyáltalán valaha le fognak állni, amíg az egészségük engedi.

Köszönöm, hogy vagytok, köszönöm, hogy ennyi csodálatos közös élményben volt részem NÁLATOK-VELETEK.

Jámbor Ilona, azaz Icu