Politika takaréklángon

Egy hete vége az olim­piá­nak. Nehezen találni olyan embert, aki valamilyen for­má­ban ne lett volna részese vagy nézője a neves eseménynek.

Igazából Amerika erre az időre szinte elfelejtette min­den búját-baját. Még a po­li­ti­ku­sok mocskolódása is vis­sza­fo­gottabb volt, mint általában, főleg így, a választások előtt pár héttel. A rivális elnökjelölt nagy­hangú  megjegyzéseire is más­képp reagált a Ház még ak­kor is, ha a rivális rossz idő­ben egy jól elhelyezett cukkoló mondatával valóban kihúzta a gyufát az elnöknél.

Minden ország másképp ünnepel, másképp köszöni meg résztvevőinek az ér­me­ket, másképp reagálja le a kudarcokat.

Nem lévén atléta-típus, számomra annál nagyobb öröm volt nézni a sportolókat. Csodálattal figyeltem azt az összpontosítást, sport iránti szeretetet, amit a versenyzők magukkal hoztak az Isten háta mögüli országokból is. Va­la­hogy a futás, jó pár labdajáték kiesett a múltamból, amire nem találtam megfelelő ma­gya­rázatot azóta sem. Habár a teniszt néha erőltetem, sokak szerint be kellene érnem ennyivel...

Most azonban nem az ér­mek­ről szeretnék beszámolni, hiszen azokról minden média szólt, hanem arról, hogyan jutott belőlük annyi Ame­ri­kának.

Sok ország olyan félelmetes aranyszerző komplexusban szenved, hogy az bizony a sportolónak is nagy gyö­t­rel­met okozott. Minden ország másképp fogja fel a részvételt. Vannak edzők, akik olyan lelki terrorban tartják sportolóikat, hogy azok a családjuktól el­sza­kadv­a, vérüket és verejtéküket áldozva szinte rettegve lépnek a teljesítés útjára. Sok ország olyan minőségű edző­tá­bo­ro­kat, felkészülési lehetőségeket biztosít indulóinak, hogy abból a helyzetből nehéz lenne nem nyerni. De arról, hogy a megmérettetés után hogyan omlanak össze a sportolók, már vajmi keveset hallunk. A kínai, orosz sportoló, vagy akár a legkisebb országok akár egyetlen képviselője is olyan nyomás alatt lehet, hogy könnyedén belerokkanhat.

Amikor Amerikában Barack Obama elnök biztatást nyúj­tott az indulóknak, ekképp fo­gal­ma­zott: „ ...az olimpia egy álom, ahol nem számít, kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen a külsőnk vagy hogy hová sodor az élet. Kemény munkával, kitartással, oda­adás­sal minden teljesíthető, ha belevágunk. Ez az olimpia eszenciája...”

Nos, ezekben a mon­da­tok­ban azért engem zavar egy-két dolog...

Ugye, azt tudjuk, hogy Ame­rika teljes álomban él, legalábbis a lakosság ezt pró­bál­ja bemagyarázni magának. Ez a Nagy Amerikai Álom. Ebből azért az egyre gyülemlő gondok fel-felköltik az éde­s­de­den szunyókálókat, de még akkor is van esély a vis­sza­al­vás­ra... Szépen elszigetelve, óceánok között ellavírozva elvágják magukat a többi “troubled Countries”-tól (gond­dal teli országok), így csak arra kell koncentrálniuk, amire istenigazából ők akar­nak. Tehát magukra!

Nos, az olimpia szem­pont­já­ból nézve akár arany-, akár nem arany érmet hoz valaki az országnak, nem az érem anyagát nézik, hanem azt, hogy Amerikának hozták.  És ez azért nem egy rossz fel­fo­gás.

Ellenben az éremnek, ugye, másik oldala is van, az pedig a bevándorlók számával hoz­ha­tó összefüggésbe. Bizonyára Önök is észrevették, hogy az ame­rikai és nagy-britanniai olim­pi­konok milyen kisebb nemzet sportolói ellen küz­de­nek…

Az amerikai induló olim­pi­ko­nok között akadtak nem állampolgárok, mi több, még a legális tartózkodás helyzete is megingott egy-egy részt­ve­vő­nél. Ezek a kis pöttöm vagy óriás lábú futók, kosarasok bizony egy-egy “feltűnés nélküli” országból szár­maz­nak. És úgy futnak, úgy at­le­ti­zálnak, olyan mértékű bi­zo­nyí­tási vággyal és köszönettel Amerika felé, amiért az been­ged­te őket az országba, ami valójában a sok edzés mellett már elég is az éremhez.

Az amerikai sportolókról javarészben kiderült, hogy ilyen-olyan országból szár­maz­nak, szülők vagy akár házastársuk által kerültek be az országba, ezáltal az USA zászlaja alatt indulnak a ver­se­nyeken. Azt nem értem, hogyha valaki egy kis afrikai országban született, majd illegálisan kivándorolt szülei által, Kanadában kapott tar­tóz­kodásit, de jelen pil­la­nat­ban Amerikában edz, akkor minek alapján lehet őt “USA címkével” ellátni? Sokan önköltségen, átszökve a ha­tá­ro­kon indulnak el Amerika felé, a nagy álom meg­va­ló­sí­tására. És ez számukra a SPORT. Ennek csak örülni tud az ország, nem kérdőjelezi meg, hogyan jutott oda. Ezt majd átbeszélik máskor... Ez a csodálatos az országban. Ha valaki illegálisan van ott és esetleg dolgozik, ezáltal csa­lá­d­ját eltartja, ha elkapják, kiutasítják az országból. El­len­ben ha sportoló, az teljesen más tészta... Amerika szerint mindenkinek egyenlő esélye van, de rajta múlik, hogyan húz hasznot belőle.

Valóban? Ezek után meg­kérdőjelezhető!

Ellenben a befogadott spor­to­lók irdatlan keményen do­l­goz­nak a sikerért, a jó szóért, és saját lelkiismeretükkel nem tudnak kibékülni, ha nem szereznek érmet. Ők az ame­ri­kai zászlót nem egy anya­g­da­rabnak tekintik (mint azt sokan teszik), hanem egy meleg takarónak a jéghideg éjszakában.

Érdekesek voltak azok az atléták, akik állítólag gye­rek­korukban oroszlánokkal ver­se­nyeztek a napi betevőjükért, hogy ne haljanak éhen. Őket nehéz utolérnie a fehér­­nek. Még akkor is, ha nagyon próbálkozik. Ezeknek a fe­ke­té­knek a vérükben van a futás, a menekülés, a küzdelem... 

A futóknál, sajnos, ritka esetben láttunk kigyúrt fels­ő­tes­tet, ugyanis izmaikat gon­do­san eltakarták, nem úgy, mint női társaik. Betekintést mi, nők csak az úszóknál, vízilabdásoknál nyerhettünk egy keveset. De voltak olyan fantasztikusan tehetséges hölgyek is, akik egyszerű futószerelésben olyan szex­szim­bólummá tudtak válni, tornacipőben, az olimpia idejére, hogy azt hiszem, minden nő megirigyelheti őket. Kockásra kigyúrt has, virító rúzs, szemfesték, pi­ro­sító, az elengedhetetlen mű­kö­röm sem hiányozhatott egy-egy hölgy atlétáról. Ki mondta, hogy a sport nem szexi? Izzadni pedig emberi dolog…

És ha valaki érmet nem is szerez, de beér a célba, őt bizony élete végéig ünnepelni kellene. Mert kitartott, dol­go­zott és sok mindent feláldozott ezért. Soha nem lehetünk mi, tévénézők abban a kiváltságos helyzetben, hogy meg­kér­dő­je­lezhessük az adott pil­la­naton belüli teljesítményüket. Hi­szen talán egyikünk sem élte át azt, amit ők a célba éréskor. És ha netalán összefutunk bármelyikükkel az utcán, egyetlen mondat hangozhat csak el tőlünk: Köszönjük, hogy hazánkat képviselted!

Wiesenmayer Éva