Sajtónk és nyelve

Mikor megkaptam ezt a címet egy vitaindító megtartásához, azonnal feltűnt a szószerkezet kettőssége: a sajtónk szó többes szám első személyű, a nyelve egyes szám harmadik személyű forma. Az első elem nyelvtani jelentéséhez hozzátartozik a közelítés, a biztonságos eligazodás, a közösségvállalás. A második viszont távolítást jelez, változásokkal kapcsolatos bizonytalanságot.

Fel is merült bennem, hogy a sajtónk szóhoz kit is kapcsoljunk, ott motoszkált a kérdés: kié a sajtó? Az újságíróé, aki időhiánnyal, esetleg témahiánnyal küzdve írja? A fenntartóé, aki saját érdekeit szeretné érvényesíteni, és már nincs pénze, igénye tisztafejre vagy korrektorra? Az olvasóé (hallgatóé, nézőé, böngészőé), aki ha unja vagy ha nézeteivel ellentétes információkat talál, többet nem fizet elő rá? Egyáltalán ki írja, ki szerkeszti: a szakember, aki jó esetben tanulja a szakmát; a reklámszakember, aki teletűzdeli az újság egyharmadát reklámmal; az olvasó, aki hirdet, emlékezik, meghív, propagál? Nem is tudom.

Az biztos, hogy a vitaindító során nekem a nyelve jutott, hiszen azt vállaltam néhány éve, hogy a sajtós kollégák nyelvhasználattal, -helyességgel kapcsolatos kérdéseire fogok válaszolni – többé-kevésbé kielégítő módon. Mert egyszerűek azok a kérdések, amelyek a nyelv konvencionális jelrendszerének működésére vonatkoznak vagy főként a helyesírással kapcsolatosak. Viszont a nyelv társadami jelenség is, tudatos közlési szándék jellemzi, gondolat- és érzelemkifejező „eszköz”, valamint közösségi és kulturális tulajdon. Változatokban él, és a folyamatos változás teszi élővé, működőképessé.

A szakértői rovathoz érkezett kérdések közül (l. NyelvVész a mure.ro oldalon) kevés vonatkozik a nyelv jelszerűségére: a helyesírással kapcsolatos kérdések száma elenyésző, gondolom, leginkább azért, mert a helyesírási szabályzat 12. kiadása sokmindenki számára elérhető. Viszont a hangképzéssel, a szóelemek működésével kapcsolatosan már adódnak bizonytalanságok. Például izgalmas, hogy egy-egy hang ejtésekor mikor jelenthetjük ki, hogy az anomália hibának minősül-e vagy valami egészen másnak. A h hang ejtése (elhagyása) kapcsán merült fel, hogy mi az, ami még a helytelen képzés, azaz a pöszeséghez tartozó beszédhibának minősül, illetve már valamilyen szervi elváltozás (bénult arcizmok, fogsor vagy állkapocs rendellenessége, a nyelv méretbeli elváltozása), illetve mikor lehet szó fáradtságról, túlterheltségről vagy esetleg nyelvi sznobizmusról, kényeskedésről. 

Szóelemek szintjén leginkább a toldalékolással kapcsolatos bizonytalanságok kerülnek elő, ilyen például a román nyelv hatására a többes szám felesleges, akár jelentésváltoztató használata. Az olyan szerkezetekben, mint a politikusok feleségeikkel vettek részt a vacsorán az arab világban megállná helyét, a mi európai családmodellünkben annyira nem, hiszen a birtokjelölő többes szám itt valójában azt jelenti, hogy egy politikusnak több felesége van, miközben sejtjük, hogy csak a román nyelv hatására történt szó szerinti fordítás, felesleges számbeli egyeztetés.

A legtöbb kérdés a szóhasználatot érinti: illik-e vagy sem, hibás vagy sem ez vagy az a forma? Kedvenc példám erre a kolléga vs. kolléganő, esetleg kollegina előfordulása. Az utóbbi forma inkább negatív csengésű, lekezelő, de sok múlik azon is, hogy valóban meg akarunk-e sértődni egy-egy forma használatán, ha evvel a megnevezéssel illetnek minket. Ilyenkor azt javaslom, ha zavar, tegyük szóvá udvariasan, nőiesen, illetve amennyiben használni szeretnénk mi magunk, akkor figyeljünk a kontextusra, a hanglejtésre: inkább kedveskedő legyen és ne leminősítő.

A szakértői rovathoz gyakrabban érkeznek a szószerkezetek szintjét érintő bizonytalanságok, főleg a pongyolaság, a szólások keverése okoz gondot. Egyik kedvenc példám a felmerülő gondolatok kifejezéssel kapcsolatos: javasolni szoktam használatát, hiszen a magyar nyelv képszerűsége, metaforikája érzékletesebbé, valódibbá teszi a mindenkori beszélő számára azt, amit egyébként nem láthat vagy csak nehezen tud elképzelni, méghozzá azt, hogy a beszélő az emberi testet, itt a fejet, tartályként képzeli el, a gondolatot pedig olyan szubsztanciaként, amely passzív állapotban valahol lent található, aktiválódása révén pedig a felszínre tör. Így nemcsak helyes a kérdéses kifejezés, de ajánlott is élni vele, mert nyelvünk vizualitásának jellegzetes példája.

Érkeznek még kérdések a mondatalkotás, a szórend kapcsán is, de érintik a tájszólás és a normatív nyelvváltozat használatát is, a megfelelő beszédtempót (a magyarországi köznyelvi átlagos beszédtempó 12,5–13 hang/s) stb. Gyakran javaslom, hogy a sajtóban is a beszédhelyzetből kellene kiindulni: ki kinek milyen céllal, milyen közegben beszél, ír, mert manapság inkább a beszédhelyzet határozza meg a normát, bár régebben az irodalmi és a köznyelv volt a normaadó, létezett egy nyelvi eszmény, amely a helyes és helytelen kategóriáit írta elő. Ma inkább a helyénvaló és nem helyénvaló a mérce: egyrészt a beszédhelyzet, másrészt az érthetőség lesz az irányadó. A legtöbb probléma a norma kettős megítéléséből fakad: nem annyira a helyénvalóság lesz az irányadó, hanem a szubjektív tudás. Gyakoriak az olyan kérdések, amelyek így kezdődnek: ugye, úgy helyes/nem helyes, hogy... De az ilyen formulákban az is benne van, hogy ez és ez a forma nekem tetszik vagy sem, ismerem vagy sem, meg egy kicsit az emberi egó is: ahogyan én tudom, egészen biztosan az a jó. Csakhogy a nyelv és az emberi világ sem ilyen egyértelműen működő: a (sajtó)nyelvi helyesség valahol a kettő között mozog: szükség van egy fajta nyelvi igényességre, amely a megértést célozza, ugyanakkor ide való a nyelvi tolerancia is, valahogyan úgy, hogy elfogadjuk a nyelvi változás, sokszínűség tényét is.

Magyari Sára

(https://www.mure.ro/wp-content/uploads/2020/02/RMS19-2-online.pdf)

Megjelent az: „Újságírás, nyelvészet, trendek a közösségi média korában – Jurnalism, limbaj,  tendințe în epoca social media” a Pro Presen Alapítvány projektje keretében.

Támogatta: