Sakk-matt Fazekasvarsándon

Változnak az idők, változnak az emberek, velük együtt pedig a települések élete is. Ami egykoron kellemes időtöltésnek bizonyult, az mára csak emlék. Ami régen összetartott egy közösséget, az mára feledésbe merült. Már csak nagyapáink mesélnek róla. A fiatalok érdeklődését ma már egészen más dolgok foglalják le. Másrészt a technika fejlődésével egyre inkább háttérbe szorultak azok a tevékenységek, melyek annak idején jelentősen meghatározták egy bizonyos csoport hangulatvilágát. 

Így van ez Fazekasvarsándon is, ahol valamikor régen nagy hagyománya volt például a sakkozásnak. Erről pedig leginkább a helybéli id. Szász Mihály (76) tudna mesélni, hisz ifjúkorában nagy sakkozó hírében állt. 1948-ban került el Aradra, a vagongyárba, lakatosinasként. A gyárban jó kis társaság alakult ki, sportklub is működött.

Ott kezdett el sakkozni a kollégákkal. „Hetente jártunk a vagongyár sportklubjába. Voltak ott birkózók, tornászok is. Sok nagy sportolót ismertem meg a gyárban, mint például Botez Mihai cselgáncsost vagy Hoffman Klári tornászt” – emlékszik vissza Mihály, aki Kisjenőben az ötvenes években már komoly második, harmadik helyezéseket, rajoni díjakat is nyert sakkozásban. Szentannán sok német lakott, nagyon jól sakkoztak. A legelső sakk-készletet Fazekasvarsándon egy helybéli faragta. Sakkversenyeken a győztesek egy-egy sakk-készletet kaptak ajándékba.

„Fazekasvarsándon nyolc, gyönyörű, intarziás sakk-asztalunk volt akkoriban. Az asztalokat a kisjenői sportegyesület szerezte be. Mára egy sincs belőlük. Egyik sarokból a másikba tologatták őket a kultúrotthonban, majd felkerültek a padlásra, végül pedig a tűzbe. Akik nem tudtak sakkozni, már nem becsülték meg”.

Valamikor rég a falu apraja-nagyja eljárt esténként, hétvégéken sakkozni. Mihály annak idején lelkes színjátszóként is tevékenykedett – a Liliomfiban több szerepe is volt. Szabadidejükben próbákra jártak, a darabokat pedig különféle ünnepségeken adták elő. Elmondása szerint nagyon jó tanügyi gárdájuk volt, melynek tagjai is lejártak esténként sakkozni. Volt, hogy hajnalig… És közben beszélgettek. Manapság az emberek keveset beszélgetnek. Mindenki a saját gondjaival van elfoglalva. 

Az egykori sakkpartiknak helyet adó kultúrotthon mára üresen áll. Mihály szerint nincs már igény ilyesmire. Sem a sakkpartikra, sem a színjátszásra. Minden megváltozott. A fiatalok, az idősek is. A pedagógusok is.

„ A 60–70-es években nagyon nagy hagyománya volt a sakkozásnak nálunk. A második magyar ciklus megszűnése után azonban ez (is) hanyatlásnak indult. A nyolcvanas évek végére már nem volt kivel játszani, kinek tanítani. Másrészt a televízió mindent elvitt. A nyolcvanas években már szinte minden magyar családnak volt tévékészüléke. Az emberek este bevonultak tévézni és már nem jutott idő a beszélgetésre. Manapság nem igazán szoktunk összegyűlni a falubeliekkel. Néha még kártyázunk a szomszéddal. Az emberek elhidegültek egymástól” – festette le a fásult légkört az egykori sakkmester.

Egyik fia, ifj. Szász Mihály így vélekedik: „Az emberek passzív szemlélői lettek a kultúrának. Annak idején komoly színdarabokat játszottak itt és eljártak a környékbeli falvakba is a darabokkal. Manapság egyre kevesebb a fiatal a faluban. Akkor havonta szerveztek három bált Varsándon. Most jó, ha van egy-kettő egy évben”.