A Váróterem Projekt osztálytermi előadása Déván

Stockholm

Írta:
2026. november 17. 12:31 (kedd) /

Médiatudatossága, az álhírek, a manipuláció felismerése, a véleményformálás szabadsága, valamint a diákságot leginkább foglalkoztató kérdések kerülnek terítékre a kolozsvári Váróterem Projekt Stockholm című legfrissebb osztálytermi előadásában, amellyel a napokban Déván is megfordultak. Miről is szól tulajdonképpen a produkció? – kérdeztük a rendezőt, Gáspár-Barra Szilárdot.

 

– Sok téma kerül terítékre, de leginkább a manipulációt emelném ki, azt, ahogyan befolyásol minket a média, a környezetünk, és ahogyan mi magunk próbálunk befolyásolni másokat. És a kétségbeesésről is szól, hiszen a karakterek tulajdonképpen végig kétségbeesésből cselekszenek. Az előadás leginkább e két jelenségre világít rá, és közösen próbálunk megoldást találni a manipuláció és kétségbeesés leküzdésére kritikai gondolkodással és bizalomépítéssel. Nagyon fontos lenne, hogy ebben a megbolydult világban az emberek fogódzót találjanak egymásban.

– Érdekes keretbe ültette a szerző ezt a kiútkeresést. A történet a Stockholm-szindrómára épül. Mesélj erről!

– A Stockholm-szindróma szakemberek körében nem egy hivatalosan elismert szindróma, mert valójában elég kevés olyan eset volt, amikor ezt ténylegesen követhették, és emiatt nincs pontos leírása. De röviden ez egy bankrablási, illetve túszejtő akcióhoz köthető, amely 1973-ban történt Stockholmban, ahol a túszul ejtett emberek közül néhányan elkezdtek szimpatizálni az agresszorokkal, olyannyira, hogy a krízishelyzet lezárása után sem voltak hajlandók ellenük tanúskodni a bíróságon, sőt segítették őket. És ez egy nagyon meglepő és furcsa jelenség volt, ami foglalkoztatta az embereket. 

– Érdekes, hogy szakmailag nem elismert jelenség, hiszen a mindennapokban is gyakran előfordul, hogy az áldozat valamilyen oknál fogva elnéző a bántalmazóval, sőt kiáll mellette/helyette. Látunk ilyet párkapcsolatban, felettes–beosztott vagy akár tanár–diák kapcsolatban is. 

– Mint jelenséget nyilván ismeri és elfogadja a szakma, viszont magának a szindrómának nincs pontos leírása, konkrét tünetegyüttese. De amúgy igen, nagyon elterjedt jelenség. Hiszen a mindennapi életünkben folyamatosan függő helyzetben vagyunk különböző intézményekkel, hierarchikus rendszerekkel, vagy akár a közösségi médiával szemben. Gyakorlatilag túszok vagyunk. Tudjuk is ezt, tudjuk, hogy ez rossz, de nem teszünk ellene, mert mégiscsak egyfajta stabilitást ad az életünkben. Jó példa erre a politikai rendszer, amelyben élünk. Látjuk, hogy rossz, nem vagyunk vele megelégedve, de nem szeretnénk felborítani, mert könnyen anarchiába torkollhat. Ez is egy ilyen rendszer, ami fogva tart minket, de közben egyfajta biztonságot ad, és emiatt igyekszünk fenntartani. A közösségi médiára ez még inkább igaz.

– Az előadásban bőséges időt szántatok arra, hogy megfogalmazzák és hangosan kimondják mi az, amin változtatnának a világban. És nyilván a politikai rendszert meg a közösségi médiát is említették. És nagyon sok egyéb téma is felvetődött. Több iskolában jártatok már. Melyek a visszatérő témák, és mi volt az, ami titeket is meglepett?

– Érdemes volna ennél is többet beszélgetni a diákokkal az előadás keretében. Állandóan visszatérő téma az AI-kérdése. A diákok korlátoznák ennek fejlesztését, sőt sokan teljesen betiltanák. Gyakran kerül szóba a szupergazdagok pénze is, meg hogy sokkal komolyabban meg kellene őket adóztatni. A radikálisabb diákok szerint egyszerűen el kellene venni a vagyonuk nagy részét, mert abból a világ számtalan problémája (egészségügyi, oktatási, szociális gondok) megoldhatók lennének. Terítékre szokott kerülni nyilván a klímaválság, illetve mindenféle iskolai problémák a tanárokkal, a rendszerrel kapcsolatban, az óraszám, a haszontalannak bizonyuló tananyag, a motiváció kérdése. Meg mindig vannak egyedi ötletek, Déván például az állatkínzók példás büntetését is követeléseikbe foglalták a diákok. Ami viszont szinte minden iskolában visszatért, az a szexuális erőszaktevők extrémebb büntetése. A diákok első körben halálbüntetést kérnek az elkövetőkre. Nyilván utána igyekszünk párbeszédet folytatni arról, hogy mi a probléma a halálbüntetés visszavezetésével. De maga a tény, hogy körükben ilyen gyakori ez a téma, és ennyire erős indulatokat vált ki bennük, valószínű annak a jele, hogy nagyon sokan személyesen vagy egészen közeli körben találkoztak a szexuális visszaélés jelenségével. És ezt nem szabadna elengednünk a fülünk mellett. Nyilván ebben az előadásban nincs elegendő tér külön ezt a témát kibontani, de egy következő projektben érdemes lenne ezzel foglalkozni. 

– Hogyan fogadják a tanintézmények az előadást?

– Jól, általában lelkesek. Nyilván az elején, amikor szervezni kezdtük az egészet, nagyobb volt a lelkesedés. Aztán bizonyos szempontból ez apadt, ugyanis a projekthez az is hozzátartozik, hogy az osztályfőnököknek előzetesen műhelyfoglalkozást tartunk, illetve arra kérjük őket, hogy az előadást követően még legalább két levezető órán beszéljenek a felmerült témákról a diákokkal. Itt ütközik a lelkesedés azzal a ténnyel, hogy a tanárok többsége nagyon leterhelt akár más projektekkel, akár a mindennapi teendőkkel, és kevésbé jut idejük, energiájuk aktívan részt venni egy ilyen vállalkozásban. Viszont akik bevállalták, azoktól nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, illetve nagyon nyitott beszélgetéseink, vitáink voltak, amelyek segítettek a közös gondolkodásban. Szóba került például, hogy ebben az előadásban eléggé erőszakos történet kerül a diákok elé. És jó volt ezt megvitatni pedagógusokkal, hogy ki hogyan látja, és hogy ez célravezető-e. 

– Hát elég extrém módon indul az előadás, de sok időt szántok arra, hogy a diákok megértsék, az egész – mármint a helyzet és az eszközök – csak játék. Viszont szellemi síkon élesben kell döntéseket hozniuk. Hogyan esett a választásotok erre a darabra?

– Hallottam, olvastam erről az előadásról. A szövegét Szivák-Tóth Viktor írta, és az ősbemutató Magyarországon volt a Rév Színház és a KB35 Inárcs koprodukciójában. Itt Erdélyben a Csíki Játékszín mutatta be. Ezekről az előadásokról olvastam, izgalmasnak tűnt a helyzet, hogy túszul ejtünk egy osztályt, és utána azon dolgozunk, hogy maximális médiafigyelmet kapjunk, amelyben tulajdonképpen a diákokra irányul a figyelem, elmondhatják, hogy szerintük mi a baj a világgal, mit és hogyan kéne változtatni. Nekem ez nagyon izgalmas játékhelyzetnek tűnt, felvettem a kapcsolatot a szerzővel, elküldte a szöveget, ami végképp meggyőzött, hogy szeretném ezt megvalósítani. A Váróteremmel pályázatot nyújtottunk be a Román Kulturális Alaphoz (AFCN) az előadás, illetve további műhelymunkák és oktatói segédanyagok létrehozására, amik teljessé teszik ezt a projektet.

– Az előadáson öten vagytok jelen, de az alkotói csapat ennél tágabb. 

– Igen, az előadásban három színész játszik: Csepei Zsolt, Pazsiczki Margit és Sárosi Áron, illetve jelen szoktam lenni én is, a dramaturggal, Deák Katival együtt, akivel a lezáró beszélgetést tartjuk. A videók elkészítésében Nagy Márton volt a segítségünkre, illetve többször konzultáltunk Bedő Hanna pszichológussal, akit szintén csapattagnak nevezhetünk. A tanároknak szóló műhelymunkát, illetve az oktatási segédanyagot, Visky-Varga Boglárka és Varga Péter dolgozták ki, ők is vezették le a foglalkozásokat. És elkészül még a projekt részeként néhány animáció is, a későbbiekben lehetőséget adva a diákoknak, hogy jobban körüljárják a felvetődött kérdéseket. Az animációkat Bogdán Farkas készíti. A célunk a teljes projekttel tulajdonképpen az, hogy kritikai gondolkodásra vezessük rá a diákokat, és az előadás, az oktatási segédanyagok, az animációk révén felismerjék, hogy a sokféle problémára, amivel egyénileg és társadalmi szinten szembesülnek, érdemes megoldásokat keresni, és igenis vannak jó példák összefogásra, erőszakmentes megoldásra, amelyek célra vezettek. 

– Merre fordultatok már meg az előadással, és mi van még tervben? 

– Egyelőre Kolozsváron voltunk, a Református Kollégiumban, az Onisifor Ghibu Líceumban, Nagyenyeden a Bethlen Gábor Kollégiumban, Déván a Téglás Gábor Elméleti Líceumban. Ezen a héten megyünk még az Apáczai Csere János Líceumba, itt Kolozsváron, illetve készülünk a Báthoryba. Úgy néz ki, hogy el fogunk jutni a Waldorf iskolába is, illetve Temesvárra is visszük az előadást a Bartók Béla Elméleti Líceumba. Ez alapvetően középiskolásoknak szóló produkció, de számunkra is érdekes, hogy a különböző évfolyamok hogyan viszonyulnak az egészhez. Érezhető a különbség a kilencedik és tizenegyedik osztályok között, hogy mennyire tudnak érvelni, mennyivel árnyaltabb a világlátásuk az idősebb diákoknak. 

– A dévai előadáson a 9. osztályban is eléggé szépen, letisztultan fogalmazódtak meg gondolatok. Az előadás végén arra kértétek a diákokat, hogy nevezzék meg az érzéseket, amelyek előjöttek bennük az előadás során. Említettek izgatottságot, szorongást, félelmet, bátorságot. Volt, aki eltűnődésről beszélt. Benned milyen érzés van jelen az előadás kapcsán?

–  Bennem folyamatosan egyfajta kíváncsiság és keresés van. Azt hiszem, hogy ez az egész műfaj egy olyan dolog, ahol nagyon sokszor pengeélen táncol minden, és nagyon jelen kell lenni ahhoz, hogy mindig a megfelelő módon reagáljunk, és a megfelelő döntést hozzuk. És az előadások után sokat szoktunk beszélgetni a tapasztalatainkról, és sok kérdés merül fel, hogy hogyan lehetne még jobban, még hatékonyabban működtetni ezt az egészet. Úgyhogy ez van bennem, kíváncsiság és keresés. Meg bizakodás is, hogy az előadás nyomán kérdések vetődnek fel, és idővel válaszok születnek. 

– Úgy legyen! Köszönöm a beszélgetést!

– Én is köszönöm!

Hozzászólások