Szabó Lászlóra emlékezve

Osztálytársak voltunk. Traktor volt a beceneve, mert a gyorsfutásban, de a sülylökésben is a legjobb volt közülünk. Határozott jellem volt, aki a tanárokkal szemben is fenn tudta tartani különvéleményét, nem szemtelenül, hanem alapos tudással bebizonyítva azt. Annyira szokatlan volt ez számomra, az akkor faluról városba került diáknak, hogy még most is emlékszem néhány ilyen vita témájára.

Marosvásárhelyen évfolyam elsőként végezte a filológiát, s ottfogták pár évig. Nehezen került vissza Aradra, csak amikor elvette középiskolás szerelmét, egy szép tornász lányt. Nem sokára megszületett aranyos kislányuk is, de a sors közbeszólt. Feleségét egy betegség kegyetlen gyorsasággal elvitte.

Évekig tartott, míg túl tudta tenni magát ezen a tragédián, de aztán újra a katedra mögé állt és generációkat tanított. Sokunk gyerekét tanította emberségre, a magyar nyelv szeretetére, az én fiamnak osztályfőnöke is volt. Ezenkívül tankönyvet írt, és sok mindent magára vállalt az iskolában, aligazgató lett, a magyar szekció irányítója, aktív szervező, pályázatíró stb..

De nemcsak az iskolába tanított, sokunknak javította írásait, s nemcsak a helyesírási hibákra figyelt, hanem nekem pl. többször is azt mondta, jó van jól, de hol van a csattanó, vagy más stilisztikai megjegyzései is voltak. Olyan eset is volt, amikor egy könyvbemutatón, Szabó Péter verseskötetének a bemutatóján három osztálytárs volt a pulpituson. A költő, Péter, én, a kiadó, és Laci, aki bemutatta a kötetet, szakavatottan híva fel figyelmünket a versek értékére.

Nagy űrt hagytál magad mögött Laci, hiányozni fogsz a két élv múlva esedékes 50. osztálytalálkozónkról.

Jankó András