Földrajzilag Európa legnyugatibb részén fekszik, Magyarországgal szinte azonos nagyságú, lakosainak száma valamivel több, mint 10 millió – ebben is hasonlítunk. A kontinens legrégibb államai között találjuk, már 1143 óta önálló királyság, aranykora a nagy földrajzi felfedezések időszakára tehető. A XV. században már tengeri nagyhatalom, és gyarmatai révén fellendíti az ország gazdaságát. Ma, a XXI. század elején szegények, mint mi, talán rosszabbul is megy soruk, mint nekünk, nagy az államadósságuk, napirenden a megszorítások, a nép tüntet, tiltakozik, de hiába, az IMF, az Európai Központi Bank és Brüsszel egész apparátusa a nyakukon, pénzt, hitelt csak akkor kapnak, ha cserébe szót fogadnak. Kevesebb a munka, csökkenek a bérek, a szociális juttatásokat megnyirbálják, szóval még inkább szorítani kell a nadrágszíjon. Kormányválság, csődveszély.
Mindenki kitalálhatta, Portugáliáról van szó, erről a „közép-európai bonyodalmaktól” távol eső kis országról, ahol sokáig igazi béke volt, kellemes nyugodt hangulat, és amit talán kevesen tudnak, népe az európai, katolikus keresztény hagyományok hűséges őrzője.
Ebből az országból indult el Rui Tavares úr, a zöld politika követője,portugál EP-képviselő. A magyarságot valószínű, hogy csak felületesen ismeri, de mégis ”pálcát tőr felettünk, „jelentést” írt rólunk, melyben bírálja, elmarasztalja politikánkat, antidemokratikus magtartással vádolja kormányunkat, és így tovább. – Nem, nem bánt minket, csak az igazságot mondja, inkább védene a további bajoktól, gondoktól – mondják egyesek, főleg a baloldal soraiból. Kinek lehet igaza?
Portugáliában az óceán felől fúj a szél, tisztítja, frissíti a levegőt, de ennek a tipikus nyugati szélnek, mely „mint állandóan fújó szél” jelen van a mi mérsékelt övezetünkben, nincs annyi ereje, hogy a nagy kontinensen keresztül eljusson a nagy Magyar Alföldre. Soha ne legyen nagyobb bajunk, mint hogy egy távoli, ismeretlen kis politikus bírálata nyomán felkavart port, kitöröljük a szeműnkből.
1100 éve élünk Európa közepén, a szentistváni bölcs döntést követve, nehezen, de vállaltuk keresztény hitünket, tettük dolgainkat, melynek fő faladata a Nyugat védelme volt. Kaptunk is minden irányból „szeleket”, viharokat, és még sok más kellemtelen „áramlatot”, hatást. Túléltük! Igaz, nem mindig tudtuk jól megítélni a „szelek járását”, de most pontosan tudjuk, honnan fúj a szél. Kevésbé Portugália felől, inkább a pénzoligarchia boszorkánykonyhájából.
Az új magyar politika, az „új irány”, nem tetszetős nyugati berkekben, ezt tudjuk. A nemtetszés oka elsősorban gazdasági, hiszen bántja a „multik” érdekeit, ha a magyarok nem a kisembert, nem a magyar polgárt, inkább a bankokat, és az óriáscégeket terhelik adókkal. Kölcsönt, a jövőben már nem szeretnénk kérni, igyekszünk a saját szerény erőnkkel az országot felépíteni, és végre egy külső hatalom befolyásától mentes, a magyar gondolkodáshoz illeszkedő életet élni. Ilyen egyszerű ez!
A Tavares-dokumentum fő vádpontja, hogy a magyarországi állapotok nem elég demokratikusak és megsértik az Unió „értékrendjét”. Már a jelentés eleje gyanús és bántó, hiszen egy volt kommunista országról beszél, holott nem az ország, hanem az elnyomó hatalom volt kommunista. Nem az első eset, hogy idegen uralom alatt éltünk, de azért nem lettünk se törökök, se németek, se kommunisták, de fasiszták se.
Nem Európáról folynak a viták, hanem pártérdekekről
Ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Az európai integráció gondolatai nem újak, már a felvilágosodás korában születettek – filozófusok, írók, politikusok fejében – konkrét elképzelések az európai nemzetek egységéről. A XX. század közepén, két nagy világégés után a gondolatot tettek követték, és késéssel ugyan, de az ötvenes években elindult Európa egyesítése. Felmerül azonban a kérdés, hogy az „előrelátó bölcs fejek”, és a későbbi „megvalósítók” egy ilyen Európát akartak-e? Nem valószínű, minthogy Európa népei is másképp képzelték el az egyesülést.
Mi a boldog emberek Európáját szerettük volna megvalósítani, de ma csak rohanó, ideges, türelmetlen, önző, agyongyötört és mindig fáradt embereket látunk Európa utcáin, akik nem tudják egész pontosan, hogy mit hoz a holnap. Ez az Európa, egyesült ugyan, de a bizonytalanság Európája lett.
A magyarság 2004-ben nagy reményekkel, és lelkesedéssel lépett be az Európai Unióba, egy közösségbe, melyhez mindig is tartozott. Bár akadtak szkeptikus hangok, végül is pártoktól függetlenül, mindenki igyekezett a követelményeknek megfelelni, és tehetsége szerint hozzájárulni egy új Európa felépítéséhez. Ma már több a csalódott, mint a lelkesedő.
Az európai parlamentben jelenleg a különböző nemzetek pártjaihadakoznak egymással, buta, jelentőség nélküli kérdésekről. Nem Európáról, nem Európa jólétéről, jövőjéről folynak a viták, hanem pártérdekekről. Európában ma hiányoznak az igazán baloldali, vagy jobboldali pártok, az „eszmei” kérdések eltűntek. Végre szükség lenne az európai hagyományoknak megfelelő, a kétezer éve létező, és mindig fejlődő európai eszmeiséget hordozó ideológiára. Vannak ilyen irányban igyekezetek, de a kezdeményezőket „lehurrogják”, félre állítják.
Többen megírták, én csak ismétlem: az Európai Unió – mai formájában – nem más, mint egy globalizációs termék. Nem az európai polgár érdekeit nézik, nem az Európában egymás mellett élő kis, vagy nagyobb nemzetek sorsával foglalkoznak, hanem vigyáznak, hogy a pénzoligarchia számításaiba még véletlenül se csússzon hiba. A helyi kormányok, és a különböző pártok vezetői, személyes érdekből, hatalmi vágyból, vagy egyszerűen a „kényszer” súlya alatt – tisztelet a kivételnek – behódolnak a felülről vezényelt követelményeknek. Aki kilép a sorból, aki azt teszi, vagy tenné, amit lelkiismerete diktál, azt félre kell állítani.
A jelentés csak eszköz, szerzője valószínű utasítást követ. A valóság az, hogy Portugália népe, ahogy még sok kis nemzet Európában, ma kétkedve és csalódottan néz Brüsszel fele, és egyelőre csak halkan, de kimondja: nem ilyen lovat akartunk.
A magyar kormány, a magyar miniszterelnök nem makulátlan, hibákat követ el, mint mindenki, aki dolgozik. Talán nem is kellett volna „felvenni az odadobott kesztyűt”, de Orbán Viktor vállalta a kihívást és becsületesen mérkőzött. Megvédte a magyarságot és megvédte Európa alapeszméit. Akik Őt gúnyolják, hogy kiállt a keresztény gondolat, a család, és a nemzeti önállóság eszméi mellett, azok csak szégyenkezhetnek. Bármilyen szándékuk is van azoknak, akik a világ kártyáit – saját kényük- kedvük szerint – keverik, Európa jövőjét eme három alapeszme nélkül nehéz elképzelni.
Magyarország még nem mennyország – ki tudja mikor lesz az –, a dolgok még nem mennek tökéletesen, de a vádak melyeket ellene felsorakoztatnak, nevetségesek, nem érdemes velük foglalkozni. Ezt sokan látják Európában, és vannak bátrak, akik ezt ki is merik mondani.
A hazai ellenzék áskálódása pedig jellemtelenség. Lehet bírálni, lehet ötleteket adni, lehet párbajozni, tisztességes szabályok betartásával, de Európa színe előtt hátat fordítani önön magyarságunknak, ez elvtelenség és éppen a baloldali, szociáldemokrata eszmék meghazudtolása.
Az Európai Parlament bár elfogadta a magyar politikát bíráló Jelentést, de az utóbbi hetekben semmi folytatása nem lett a dolognak.
A külföldi médiákat sem mozgatta meg túlságosan Tavares úr jelentése. Egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni. Uniós alapértékek megsértése? Hol van ilyesmi? Európában – sajnos – nincsenek közös eszmei alapértékek, tehát nincs mit megsérteni.
A nagy részben erősen baloldali lapok rosszindulatú megjegyzéseit nem is érdemes számba venni, de egy „hozzászólást” érdemes kiemelni. Közvetlenül a Jelentés után írta a „Die Welt” – többek között – Orbán miniszterelnökre vonatkoztatva: „Egy évvel a választások előtt jelentős előnnyel vezet a felmérésekben, komolyan vehető ellenzék nincs a láthatáron”.
A magyarság elleni aknamunkát mindenki látta, látja és szomorúan csodálkozik.
De ha ez így megy tovább, még egy-két ilyen „roham” ellenünk, és akkor a kormány támogatására már nem szükséges semmiféle kampányreklám.
Hollai Hehs Ottó, Németország
Hozzászólások