Szívének egy darabja a diákjaival marad

Múlt szombaton, a Gyorokon megtartott Nemzedékek találkozóján Seicht Miklós egykori iskolaigazgató azzal kezdte a visszaemlékezéseit: éppen 29 éve kellett elmennie az országból, ahol mindig azért voltak gondjai, mert csakis az igazat mondta. 

Ezt követően felidézte a településhez, lakosaihoz kötődő emlékeit. A találkozó egyik szünetében sikerült elbeszélgetnünk a `80-as évei elején járó, Németországban élő pedagógussal.

– Többször hallottam, hogy a gyoroki közművelődési és sportéletnek a fénykora az Ön igazgatóságának az idejével esett egybe. Az mikor volt?

– 1955-ben kerültünk Gyorokra. Akkoriban nem voltak különös gondok, de a magyarországi forradalom kitörése után szinte naponta kiutazott hozzánk Lippáról Herbeţ elvtárs, aki minden alkalommal kikérdezett a Magyar Rádióban hallottak felől. Tehát intenzíven figyeltek bennünket.

– Abban az időben volt-e mód a diákokkal őszintén beszélni az anyanyelvű történelem, a kultúra kérdéseiről?

– Az embernek alaposan meg kellett gondolnia, mint mond a diákoknak, mert fokozatosan nálunk is kiépítették a spiclirendszert. Találtak egy börtönjárt embert, akit beépítettek az iskolába, illetve besúgónak. Ő komolyan vette a munkáját, amire még rá is dobott egy-egy lapáttal, hiszen bizonyos közművelődési eseményekről alaposan félretájékoztatott. Olyasmit állított, hogy én kijelentettem: a románok bitorolják Erdélyt. Ami kivégzésre is okot szolgáltathatott volna. Természetesen nem volt igaz…

– De hát valahol bizonyítani kellett a vádak alaptalanságát?

– Addig nem jutottunk, mert mindig került valaki, aki segített, de többször megfenyegettek.

– Mikortól vált érezhetővé az anyanyelvű oktatást szorongató kommunista bilincs?

– 1971-ben, miután Ceauşescu visszatért Kínából, az ottani mintára egyre jobban éreztük a Lippáról ránk nehezedő nyomást. A feleségemmel együtt az ottani párttitkár figyelmének a kereszttüzébe kerültünk, azt később főtanfelügyelőnek nevezték ki. Szerencsére közülünk komolyabb meghurcoltatásban senkinek nem volt része, de vigyáztunk is nagyon, mit beszélünk. Beszéd helyett annál többet dolgoztunk, megpróbáltunk többet adni a gyerekeknek. Fejben összeszámolva, az általunk tanított diákok közül több mint 60 érettségizett, közülük sok egyetemi oklevelet szerzett, megállják a helyüket az életben.

– Meddig volt iskolaigazgató?

– 1975-ben egyesítették a románnal a magyar iskolát, amit a román igazgatónő hamar széttépett. Én akkoriban a telepi iskola épületének egy szobájában laktam, hét végén mentem haza Aradra, a családomhoz. A gyoroki szobámból hamarosan erőszakkal kidobtak, mivel a helyem egy ápolónőnek kellett. Valahol biztosítottak számomra egy ágyat, amit azonban nem fogadtam el. A nyomás annyira fokozódott, hogy 1982-ben Németországba kellett kivándorolnunk. Bajorországban a bevándorolt szászokkal és svábokkal együtt kellett letennem azt a szigorú nyelvvizsgát, amelyiken az összes résztvevő közül kettőt engedtek át. Újabb kurzust végeztem, egy évig tanítottam, majd le kellett tennem előbb az első, majd a második államvizsgámat. Akkor nagyon nehéz volt álláshoz jutni, a 80 jelentkező közül egy többgyermekes anya kapta meg az állást.   

– Mit érez, amikor Gyorokra érkezik?

– 2000-ben, az 50 éves érettségi találkozón jártam itthon utoljára. Az iskolaépületen, illetve a környezetén boldogan fedezem fel a vezetésemmel történt javításokat, átalakításokat. Az egész kertet megműveltük, barackfákat ültettünk, amelyek szépen megindultak. Sajnos, már csak egyedül jöhetek, mivel tavaly októberben a feleségem elhunyt azzal együtt, hogy nagyon erős ember volt, zokszó soha nem hagyta el az ajkát. Amikor az orosz nyelv tanítása után románra és franciára kellett áttérnie, könnyedén vette az akadályt, 50 évesen, jeles osztályzattal szerezte meg az egyetemi oklevelet. A legjobb segítőtárs volt a nevelés emberpróbáló munkájában. Hozzám hasonlóan gyermekeiként szerette a tanítványait. Éppen ezért, amikor hazajövők, az ő szemével is látni kívánom fiatalságunk, szolgálatunk helyszínét, illetve alanyait. Ha valakivel találkozom, a gyermekvonásokat fürkészem az arcán, próbálom emlékeimben felismerni. Mert a nevelőt bárhova is veti a sors, szívének egy darabja a diákjaival marad.

– Köszönöm a beszélgetést, további jó egészséget kívánok.