Szombaton karddal vállon ütik

2025. január 18-án Budapesten, a Stefánia úti Stefánia-palotában kardot lebegtetnek NAGY ISTVÁN ny. pécskai fizikatanár feje fölött. Szerencsére nem a nyakára, hanem – gyöngéden – a vállára sújtanak vele, csupán akkorát, amekkora az ősrégi rítus szerint a lovaggá avatásához szükséges.

Lovag volt az ókori Rómában a vagyonosokból szervezett lovascsapat tagja, majd vagyoni helyzete alapján kiváltságos rendbe tartozó személy, a keresztes hadjáratok valamelyik lovagrendjének tagja; egyes európai országokban régi kiváltságokra utaló v. kitüntetésül adományozott cím, pl. a (francia) becsületrend, a (brit) térdszalagrend lovagja.

Végül, átvitt (főleg mai) értelemben: valamely ügy, gondolat, eszme lelkes közéleti harcosa, védelmezője. (Magyar Értelmező Szótár, MÉSZ).

A Kultúra Lovagja címet a Falvak Kultúrájáért Alapítvány 1998 októberében hívta életre. Adható kultúraszervező életműért a magyar kultúrát támogató hazai és külföldi művészetbarátoknak, szponzoroknak, mecénásoknak, politikusoknak. 

– Amikor eldőlt, hogy díjazásod okán meginterjúvolunk, elhatároztam: az „Üdvözöllek, dicső lovag” megszólítással kezdem. (Mert tudom, hogy van humorérzéked.) Amúgy tudod, miből idéztem?

– A Don Quijotéból?

– A Süsü, a sárkány c. magyar bábfilmsorozatból, amely ugyancsak klasszikus. Elmondanád, miféle lovagság a tied?

– A magyarországi falvak kultúrájáért (nem is tudom a pontos megnevezését, utána nézek, s e-mailben megírom). 
Én a listán a 881. vagyok az eddigi mintegy 890-ből. Évente húsz, huszonvalahány tagot avatnak.

– Hogy kerültél a jelöltek közé? 

– Az Erdélyi Magyar Civil Szervezetek Szövetsége (elnök Bodó Barna) terjesztett fel.

– Te nyilván „a magyar kultúra ügyének, gondolatának lelkes közéleti harcosaként” kaptad meg a megtisztelő címet. 

– Úgy másfél éve kérdezett meg Bodó Barna egy hosszú közös autóúton, hogy milyen a díjakhoz való viszonyulásom. Elmondtam, mint másnak is, ha felmerült a téma: soha nem érdekeltek díjak, titulusok, végzem a dolgom a magam esze és lehetőségei szerint. Említette, hogy felterjesztene a lovagi címre (már lovagként jogában állt). Irt egy laudáció-szerű szöveget, elküldte illetéseknek, visszajelzés nem érkezett, így az általa karácsonyi ajándéknak szánt jó hír is elmaradt. Aztán idén január 5-én felhívtak Budapestről: fel vagyok terjesztve, és január 5-ig (nem elírás!) vissza kellene jeleznem, elfogadom-e. Küldtem egy e-mailt, még aznap visszajeleztek; és most készülök, hogy január 18-án elmegyek a lovaggá ütésre.

– És hogyan ütnek?

– Úgy tudom, felolvasnak egy rövid szöveget (nem csak rólam, persze), aztán az alapító főlovag karddal megérinti a vállamat, a nyakamba akasztanak egy bronzérmét, kapok egy diplomát, majd (ha nem felejtem el, mint Bodó Barna) fejet hajtok a Szent Korona mása előtt. Aztán levonulok a feleségemhez, a közönség soraiba. Ja, és lesz egy „baráti koccintás”.

– Amiben te, mint „vezető káder”, nemigen veszel részt. Mondtad, hogy nem érdekelnek a díjak. De ha a nyakadba akasztanak egy szép kitüntetést, azért az nem esik rosszul.

– Természetesen nagy megtiszteltetésnek érzem a felterjesztést és a címet, jólesik; de ugyanolyan nyugodtan alszom, mint addig, s nem kopogtatnék, hogy adjatok már nekem is egy díjat.

– De hát nem ez első.

– Nem is tudom. Talán az RMDSZ-től kaptam valamit, tán a szervezet 20. évfordulójára...

(Meg az In memoriam egyesülettől, hogy Tornyáról, meg Nagyvarjasról, meg... szólnak közbe a beszélgetésnél jelenvolt asszonyaink.)

... jó, kaptam, na, ilyen lokális dolgokat. És igaz, tavaly megkaptam a pécskai díszpolgárságot. De az politikai díj.

– Hogyhogy politikai?

– A politikai korrektség azt diktálta a tanács többségét kitevő román liberális tanácsosoknak, hogy szavazzanak igennel egy magyar tanácsos, ifj. Zágoni András indítványára. Nekik maguktól eszükbe sem jutott volna. 

– Ha már a politika fogalma felmerült: hallottam tőled, hogy nem politizálsz. De voltál ám „igazi” politikus is, s nem hét-három hétig, hanem hosszú évekig. Fentebb politikai korrektségről beszéltél. Mi is az?

– A politikus mindig igyekszik úgy viselkedni, hogy annak ne legyen szavazatvesztési ára, s olyat is megtesz, amit amúgy nem tenne meg – bár lehet, a hátán is feláll tőle a szőr.

– Te milyen politikusnak vallod magad?

– Ha olyan lettem volna, ma is politizálnék, de 2009 óta kiléptem mindenhonnan.

– De azelőtt RMDSZ-es tisztségviselő, jó évtizedig pécskai alpolgármester voltál.

– Elmondok egy történetet. 1980-ban talán, kezdő tanár koromban a pécskai líceum párttitkára megkérdezte, belépnék-e a pártba, mert ott is kellenek a tisztességes emberek. Beleköptem a levesbe; a nyári vakációban az iskolaigazgató megkért, hogy három hétre helyettesítsem, azaz üljek be reggel nyolctól délután kettőig az irodájába. Beültem, a kutya sem zavart. Megláttam az iroda falán egy táblányi tacepaót, miniszteri ívekből. Ott volt az iskolából valamennyi kadáver, a nevük mellett, 37 pontban, hogy mi a dolguk. Időm lévén temérdek, egy füzetbe elkezdtem írogatni, összejött vagy harminc oldal. A fizikus már csak olyan: számba veszi, ha 10 feladatod közül teljesítettél hármat, a hatékonyságod 30 százalék. Minden kolléga neve mellé odaírtam a magam kiszámította százalékokat, a füzetet pedig a fiókomba tettem.

Tóth Jóska igazgató valamiért megbízott bennem, egy beszélgetésünkön elmondta: az iskolában nincs éppen minden rendben. Elhatározta, szervez egy (nagyon szerény) evés-ivással egybekötött megbeszélést. Azon én (mint falusi hülyegyerek) felolvastam a „dolgozatomat”. Következményeként a kollégák nagyobb része, szinte mindenki, egy hónapig, háromig nem köszönt vissza. Feleségemnek, az éppen várandós Marikának se... Pedig még ott, a felolvasás után elmondtam: erről a papírról senki nem tud, s rögtön, előttük be is dobtam a tűzbe. 

A szándékom az volt, hogy mozdítsunk az iskolában uralkodó állapotokon. 

Ettől fogva elkönyveltek: ilyen vagyok, többé nem is kérdezték, hogy akarok-e párttag lenni. Nem akartam, nem is lettem.

– De 1989 végén mégis...

– 1989 decemberének vége felé láttam a tévében, meg olvastam, hogy sokfelé megy a magyar szerveződés. 27-én elmenten néhány emberhez, hogy valahol találkozzunk. Este az iskolában – elég kevesen voltunk, talán húszan – másnapra halasztottuk a dolgot, akkor megalakult az RMDSZ pécskai szervezete. Közben megtudtam, hogy Mester Jóskát az aradi Kocsik József megbízta a szervezéssel.

Szóval, elnöke lettem a szervezetnek, januárban újraélesztettük a két éve már nem működött Búzavirágot, gyűléseztünk. Aztán jöttek a választások, ’92-ben alpolgármester lettem. Nem nagyon akartam, mondtam is Pálfi doktor barátomnak: nem akarom felborítani a bioritmusomat. Mire azt válaszolta: ki a fenét érdekel a te bioritmusod! Borult, nem borult, 12 évig és 4 hónapig alpolgármester voltam. 

Közben kezdett kiderülni, nem nekem való a politika. De előtte még benne voltam valameddig az RMDSZ megyei csúcsvezetőségében (intézőbizottsági tag, önkormányzati és kulturális alelnök, SZKT-tag stb.).

– Hogyan gondolsz vissza ezekre a politikai funkciós időkre? Nincs rossz szájízed?

– Nincs. Amit csináltam, képviseltem politikai vonalon, nem bánom meg, mai napig vállalom, amit akármiről akárkinek mondtam. Időnként rendesen öntelt is tudok lenni...

–  Ezt kevesen mondanák el magukról...

– Az alapállás az, hogy tudjak a tükörbe nézni, ez kölyökkorom óta van. Néha a Facebookon vitatkozom olyanokkal, akik azt mondják, hogy Orbán Viktornak nincs igaza. Azt válaszolom: talán most nincs, de igaza LESZ. 

– Az eddig elhangzottaknak látszólag kevés köze van a kulturális lovagságodhoz, pedig egy lovagot nem lehet elválasztani gondolkodásától s az abból adódó cselekedeteitől. 

Miért javasoltak a címre, mivel érdemelted ki? Bár, őszintén szólva, amit én fel tudnék sorolni, az már elég volna.

– Ha’lám, mire gondolsz?

– Emléktábla- és szoborállításra, újságban, könyvben megjelent cikkekre, tanulmányokra, fontos CD-kre, a Pécskai Újságra, aradi magyar kulturális egyesületek kiadásában megjelent könyvek tördelésére, gondozására. A világhálói szerepléseidet nem számítom.

– Próbáljam időrendi sorrendben. 1992-ben megkezdtük Heinrich József pécskai főtisztelendővel a Pécskai Újságot (ment tíz éven keresztül, nyolc A4-es oldalon); ’95-ben meggyőztük Kovách Gézát a Fejezetek Pécska nagyközség múltjából c. könyve megírására; ’97-ben Pálfi Sanyival meg Heinrich Jóskával kezdeményeztük a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület létrehozását. Rájöttünk: van, amit az RMDSZ-nek kell vinnie, van, amit az egyháznak, de van olyan, amit egyiküknek sem – ilyen a politikamentes Kálmány Lajos: hangsúlyosabban magyar, illetve politikamentes. Az ezer példányban megjelent Kovách Géza-könyv (elfogyott egy szálig) bevételéből kiadtuk Bölöni Sándor tanár Cú, vénasszony bábája c. kötetét. Utána megjelent Gulácsi Rózsikának Magyarpécska közművelődési életének emlékalbuma, aztán Nagyhalmágyi Sándornak a Magyarpécska múltjából c. kötete (a kézirata a plébánián volt), kiadtuk Bölöninek – már halála után – a népballada-kötetét. Aztán jött egy kis szünet – mit tudom én, miért –, 2004 után felmerült, hogy kellene egy Pécska-monográfia. Tanácsi vonalon arra jutottunk, javaslatomra: legyen olyanszerű, mint az Arad vármegye monográfiája, legyen benne földrajztól, biológiától kultúráig sok minden. 2007. december elsejére, a bemutatóig elkészült egy 600 oldalas, szerintem tartalmas, igen jó színvonalú román nyelvű könyv, amiből 140 oldalt én írtam közoktatásról, a katolikus egyházról, egy statisztikai és egy pécskai magyar kultúráról szóló fejezettel. Én tördeltem, a szerkesztés gyakorlati részét végeztem, egy temesvári egyetemi és egy helybeli tanár a szöveg „nyelvi köntösét” szabták meg. Akkoriban, immár újra tanárként jöttem össze Péter László szegedi professzorral, gondolkodtunk Kálmány Lajos Koszorúk az Alföld vadvirágaiból c. könyvének kiadásáról (végül nem lett semmi belőle), de Péter László megkért: rakjam össze az általa írt Kálmány-dolgozatokat – testes könyv lett belőle. Utána javasolta egy másik, Kálmány Lajos dolgozataiból álló könyv megjelentetését (abból 2008-ban lett könyv, bemutattuk Kolozsváron a magyar konzulátuson is). Aztán volt 2010-ben a Temlom téri iskola (azelőtt fogadó stb.) százéves évfordulója, arra összeszedtem a valaha Pécskán tanított pedagógusok listáját – összeállt egy 518 nevet tartalmazó könyv, egy iskolatörténet. 

Számítógépes életet élek – kb. 1992-től megtanultam sok mindent megoldani. Tóth Jóskának megvolt az Arad vármegye teljes sorozata – digitalizáltam. Amit rendesen megcsináltam, az a Somogyi-kötet, illetve a Márki-féle két kötet, jó minőségben, be vannak csatolva a lábjegyzetek. Digitalizáltam egy csomó dolgot Klebelsbergből és kapcsán is. 1999-től Pécskán szálltak meg a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum küldöttségei. ’99 hajnalán az iskolaigazgató meglátta, hogy van egy Klebelsberg-emléktábla. Én elmentem Temesvárra Jecza Péterhez (műszaki rajzot tanított nekünk az egyetemen, onnan ismertem), vittem minden általam fellelhető rajzot, fényképet Klebelsbergről, hogy kellene egy szobor. Rendben, mondta, 5000 márka. 2000. október 30-án meg volt szentelve a szobor, a temesvári és a szeged-csanádi püspök, Semlyén Zsolt államtitkár, Pokornyi László miniszter és más jelentős személyiségek jelenlétében. (Rá egy évre rendeltek egy másodpéldányt a Puskás Tivadar udvarába, azt én csempésztem át a határon.) 

Pávai Gyulának volt egy régi álma Ficzay Dénes irodalomtörténetének kiadására. Ami nem igazán pénz, inkább munka kérdése volt. Kolozsváron az egyetemi könyvtárban lefotóztam a sorozatot a Brassói Lapokból, összeraktam egy kötetet.

2015 után nagyobb dolgokat már nemigen csináltam, azon kívül, hogy a Kölcsey Egyesületnek vagy harminc-egynéhány, s a Szabadság-szobor Egyesület több könyvét betördeltem.

– „És vajon mi a szíved terve?”, kérdeznék újból a Süsüből.

– Most azon dolgozom, hogy Pécskai morzsák címen összeállítok valamit, s azt negyven példányban kinyomatom.

– A saját költségeden?

– Igen, kb. hatszáz lejért, megengedhetem magamnak. Csak a nyomdát, a papírt kell megfizetni.

– Egy indiszkrét kérdés: kapsz-e valamit a tördelési munkáidért?

– Többnyire vatikáni valutában (Isten fizesse meg!) Ha, olykor, mégis fizetnek, kiszámítottam: munkaóránként úgy 30 lejt. Ha napszámost fogadok udvarom, kertem tavaszi, nyári karbantartásához (a munkák nagyobbik részét magam végzem), 20 lej az órabér. Mondhatnám, hogy rosszul fizetnek?

– A lovagságnak nincs pénzben kifejezhető ára... Most fogsz kapni Kölcsey-díjat is.

– Igen, de én eddig azt hittem, hogy azt kizárólag Arad városiaknak jár. 

– Hát nem vagy Kölcsey-tag?

– Amolyan istápoló volnék vagy tizenéve... 

– Akkor pedig maximálisan megérdemled. Gratulálok, gratulálunk mindkét kitüntetéshez!