Szomorúság a szomorúságban

2017. február 7. 17:58 (kedd) /

Az utóbbi időben többször is írtam búcsúztatót, megemlékezést, ismert aradi családok, sajnos gyakran utolsó, elhunyt tagjairól. Kortársaim, barátaim, kollegáim ismerőseim távoznak, gyorsan egymás után, és rádöbbentem, hogy egy olyan generáció távozik, akiket pótolni már nem lehet.

Mikor a szörnyű világháború befejezésének napjaiban Aradra kerültem, némi lokálpatrióta túlzással állíthatom, Arad egy nagyszerű város volt. Mindenki csendes volt, várták a háború utáni rendeződési folyamatok kialakulását, és mindenki remélte, hogy egy szebb, nyugodtabb élet következik. A város polgári hangulata zavartalan volt, egymás mellett élt kispolgár, munkás, és az úgynevezett középosztály. Aradon a negyvenes évek közepén már a románság volt túlsúlyban, de a központban mozogva több volt még a magyar szó. Nemzeti megkülönböztetést én akkor még nem éreztem, pedig az első években még csak törtem az ország nyelvét.

A 48-as rendszerváltás mindent megváltoztatott, minden rosszabb lett, de az emberek nagy része alkalmazkodott, tették, amit kellett, és eltűrték azt, ami nem tetszett. A Ceaușescu-éra nemzetiségi politikáját nem kell bemutatnom, ezt mindenki ismeri. A két évtizedes periódust, mely az „internacionalizmus” védjegye alatt telt el felcserélte az új diktátor Nyugat-, és még erősebben kisebbségellenes nacionalista politikája. (Ennek folytatását az 1989 után megalakult nacionalistapártok igyekeznekbiztosítani.) Az emigráció a zsidókkal kezdődött, akiket még az Antonescu-éra alatt már szívesen láttak távozni az országból. 1947-ben már egy második hullámról beszélhetünk, aztán Izrael állam megalapítás után a kivándorlás felerősödött. Talán érdemes megjegyezni, hogy 1940 körül kb. 800 000 zsidó élt Romániában, és két évvel a holokauszt után ez a szám négyszázezer lehetett. Ma nem valószínű, hogy több mint ötezer zsidó vallású állampolgára van az országnak

A németek is még a Dej-időkben kezdték az országot elhagyni, a jól „szervezett” megmozdulást az 1962-es évre teszik. Érdekes, hogy Ceaușescu uralomra jutása után a kivándorlási hullám egy időre szünetelt, az „új vezér” felháborodva emberkereskedelemről beszélt, és 1965-ben le is váltotta az akciókban igen aktív Drăghici belügyminisztert. Aztán győzött a „praktikus” gondolkodás, ha nem román, hát menjen, és helyette jöjjön a valuta. A Romániában élő szász kisebbség 1941-ben kb. 250 ezer lehetett, ma lehet, hogy számuk eléri a tizenöt ezret. A svábok sem maradtak a Bánságban és a Partiumban, ahol mintegy háromszázezer német élt. Az Ó-romániai területen is élt egy kb. kétszázezres németség. Összevetve, Erdélyben ma már csak szállingóznak a német anyanyelvűek.

A témáról ma már megközelítőleg pontos adatokat kapunk, főleg azért, mert a román levéltári adatokhoz már hozzá lehet jutni, a német és izraeli források a jövőben ezt a tájékozódást jól kiegészíthetik. Ha összegeznénk a német és zsidó kivándorlás eseményeit, kijelenthetjük, hogy az egész egy cinikus, az Embereket, és hűséges állampolgárokat nem tekintetbe vevő reálpolitikai, praktikus üzlet volt, mindkét fél számára, ahol mindegyik fél jól járt. Vajon az „üzlet alanyai” is boldogabbak lettek?

A fenti gondolatmenet egy szomorú búcsúztatón jutott eszembe. Most egy éve, hogy pár sorban megemlékeztem az ismert aradi Heim család egyik távozó tagjára, Pálmára. Egy évre rá, férje is távozott körünkből.

A bánsági születésű Heuberger Géza ismert volt az aradi turisták között. A város igazi turisztikai élete Dávidházi Kálmán irányításával indult el két évvel a háború befejezése után, 1947-ben. Az ötvenes, hatvanas években már élénk turista tevékenység zajlik a városban, ismerős, és baráti körömből emlékszem nevekre, mint Kutyik tanár, Pál Zoli, Uzsora Sanyi, az Endreffy fivérek, vagy Wild Feri, aki országos viszonylatban is ismert lett turisztika szakkönyvei révén.

Géza vasakarattal és szigorú fegyelemmel leküzdve nehéz krónikus betegségét, hosszú életű lett. Családjának, baráti körének, és ismerőseinek szomorúságára, 2016. december 26-án 87 évesen elhunyt. A búcsúztatón egy régi barát nagyon messziről érkező levelét olvastuk. Innen idézek pár gondolatot:

„Szeretett Géza Barátom!Küldöm ezt a pár sort, innét messziről a Szentföldről, hogy kísérjenek utolsó utadra, ott a távolban.Sajnos nem tudok személyesen ott lenni, de szívemben, és lelkemben ott vagyok Veled, úgy mint ott voltam sok-sok éven keresztül, amikor bebarangoltuk az Aradi Hegyalját és a Kárpátokat.   Sokszor csendben tapostuk az ösvényeket, hallgatva az erdők susogását és a patakok csobogását… Fiatal, 14 éves gyerek voltam, amikor megismertelek, és éveken keresztül a legjobb barátom lettél, családot alapítottunk mind a  ketten, de a barátság megmaradt, és sok vidám órát töltöttünk együtt feleségeinkkel és gyermekeinkkel…Sajnos nem tudok ott lenni Veled ezekben az órákban, de emlékszem, amikor 10 évvel  ezelőtt, ott álltunk a dachaui állomás peronján, indulva hazafelé Izraelbe, éreztem, hogy utoljára látlak személyesen…Gézukám, legyen utad könnyű, és talán lelkeink még fognak találkozni ott fent, a Mennyországban, és ülve majd egy fatörzsön visszaemlékezünk a gyönyörű  órákra, percekre, amit együtt töltöttünk.

Idézek a mi imáinkból: száhijjézichrobaruch  "שתחיהזיכרוברוך"  legyen áldott az emléke.

 

Pista es Liza Nack, Izrael”

 

Hát igen, a múlt század közepén született, a háborúban megedződött, és a szocialista korszak igazságtalanságain is átvészelő generációk szétszóródtak, maradtak, és most lassan eltávoznak, már csak nagyon kevesen vagyunk. De ez nem baj, hiszen ez az élet rendje. Csak a szomorúsághoz, ami az ilyen búcsúztatóknál eltölti a szívünket, egy másik szomorúság is kapcsolódik, az aggódás a jövőnket, a magyar jövőt illetően.

Arad, akárcsak egész Erdély, már elrománosodott. A Székelyföld még „tartja magát”, de ott is bajok vannak. Nem hivatkozom statisztikákra, mert eléggé megbízhatatlanok, de a mostani kb. 800 ezer székelyből, már közel kétszázezer román. A szórvány helyzete pedig tragikus. De maradjunk Aradon, ahol a magyarság aránya valamivel magasabb, mint 10%, de az óvódások aránya kevesebb, mint 7%, az iskolások száma pedig 5-6%, tehát a város magyar lakossága elöregedett, nincs utánpótlás. Nincs miért csodálkozni tehát, ha Aradon sétálva, az utcákon, a köztereken már alig hallani magyar szót. Az öregek otthon, a fiatalok az iskolában, az utcán már nincs magyar beszéd. Ez, nekünk, akik kényszerből el kellett hagyjuk hazánkat, nagyon szomorú, mert érezzük, hogy ha nem történik valami, unokáink már hiába keresik majd nagyszüleik múltját, a régi városokban még mesélni sem marad senki.

Csodák nincsenek, de okos politika létezhet, és a fiatalok helyben maradása, és a magyar családok gyarapítása még sokat segíthet. Ezen kell komolyan elgondolkozni. 

Talán ezért is írtam ezt a kis szomorú gyászjelentést.

 

Géza barátunk, nyugodjál békében.

 

Hollai  Hehs  Ottó

 

Hozzászólások