Tokay György (1939–2016)

Ami egy ideje, néhány éve, elkerülhetetlennek látszott, bekövetkezett: Tokay György eltávozott közülünk. Néhány hét múlva, március 27-én lett volna 77 éves.

Nagyszerű, nagy formátumú emberrel lett kevesebb a romániai magyarság, amelynek ügyéért olyan határozottan kiállt.

Nagyjából azonos időben léptünk szolgálatba az aradi magyar újságnál, az 1960-as évek legvégén, az 1970-es évek legelején négyen-öten voltunk az „új generációból”, akik valami újat, többet szerettek volna – a lehetőségekhez képest. Egy-egy megjelenés előtt álló cikkünkről gyakran „vérre menő”, mindenkor termékenynek bizonyult vitákat folytattunk –, és Gyuri, jogászi képzettségével és tapasztalatával mindig éles elmére valló megjegyzésekkel, javaslatokkal segített mindannyiunkat.

Kivételes intelligenciájú, nagyszerű diplomata-képességekkel megáldott ember volt, ami később, politikai pályafutása során (a vége felé nagykövet is volt) számtalanszor bebizonyosodott. És egészen kivételes humorral rendelkező ember is. Éppen miniszterré nevezték ki, amikor egyszer, kávézás közben, megkérdeztem: Excellenciás uram, kegyeskedik-e megengedni, hogy ezután is tegezzem? Igen, kedves öcsém, felelte, de csak akkor, ha más is hallja...

Az aradi magyar laptól, amelynek kétségkívül egyik legtehetségesebb, legeredibb újságírója volt (annyi év távlatából is sok cikkét tudnám feleleveníteni), akkor távozott – ha jól emlékszem, 1976-ban –, amikor úgy érezte: megfojtják az ottani kötöttségek. Már ügyvéd volt, amikor azzal állítottam be hozzá egy késő esti órában, hogy az akkori szeku be akar szervezni, és én ezt határozottan visszautasítottam. „Mit tehetnek, Gyurikám?” Mire azt mondta: „Megcsókolhatják a hátsódat”. Ma már nem nagy ügy, akkor kivételes fontosságú biztatás volt számomra.

1989 december végének forró napjaiban (még mielőtt végképp eldőlt volna a helyzet) Tokay György kezdeményezésére (és tényleges közreműködésével) ledöntötték a tömbház tetején díszelgő, a diktátort dicsőítő feliratot. A Jelen legelső számában, külsősként, igen fontos, az újság irányzatát meghatározó cikket közölt. S hát nyilván ott volt az aradi RMDSZ alapító tagjai között.

Ott voltam, interjút készítettem vele, amikor – immár RMDSZ-parlamenti képviselőként, súlyos betegen, a kórházi ágyból kikelve –, kiállt az aradi városháza elé éhségsztrájkolni az aradi önálló magyar líceumért.

És meglett a Csiky Gergely.

Beszélgettem vele akkor, amikor határozottan kijelentette, a pillanatnyilag nagyon kedvezőtlennek látszó helyzetben: a Szabadság-szobor állni fog!

És 2004 óta áll.

Még életében – mint RMDSZ-parlamenti képviselőt, egy ideig frakcióvezetőt – több belső, magyar oldalról érkező támadás érte, többek között az ún. Neptun-ügy kapcsán. Nem esett jól neki, de szilárdan hitte: soha nem tett olyat, ami magyar nemzettársai érdekei ellen lett volna.

Nagyformátumú politikus, kiváló ember volt. Nyugodjon békében, a romániai magyasrság remélhetőleg nem fogja elfelejteni!

 Tokya0303.jpg