A mosolygós fazon

A könnyed műfajt választotta az évad búcsúztatásául az Aradi Kamaraszínház: Maksa Zoltán népszerű magyarországi humoristát hívta meg a záró előadásra, és a közönség nagy része biztosan nem bánta, hogy kabaréval ért véget az idei színházi szezon.

A másfél órás Konyhashow című produkcióból kedden kettőt is játszott Maksa: egyet délután, és egyet este. A két fellépés között beszélgettünk az előadóművésszel.

– A mostani előadás is bebizonyította – amit a színpadon is elmondott –, hogy tréfás nemzet a magyar?

– Hála istennek, ország- és világszerte tapasztaltam, amerre csak jártam, hogy ez egy szerencsés genetikai adottsága a magyar népnek. Minden népnek van valamilyen szintű humora, de úgy érzem, a mi nemzetünk abból a szempontból is szerencsés, hogy a nyelvünk annyira bonyolult– szinte megtanulhatatlan a külföldi számára –, amiből eredően van egy plusz nyelvi humor az egyéb helyzetkomikumok mellett. Ez sokszor segített a túlélésben – képesek vagyunk egy picit felülemelkedni a problémákon, a kisebbségi érzésen, vagy a depresszión, egy kicsit kívülről tekinteni a saját helyzetünkre, és ezáltal a túlélésünk is biztosítva van. Ez, ami változatlan: a nevetőképességünk.

– Változott-e a humor, illetve a kabaréműfaj, amióta ön elkezdte a pályafutását?

– Eléggé. Huszonnyolc éve művelem ezt, és úgy látom, hogy az elején valamelyest irodalmiasabb volt a színpadi humor. Én például úgy kezdtem a pályámat, hogy felolvastam az írásaimat. A Rádiókabaréhoz írtam portrékat, jeleneteket, és kiálltam a közönség elé, elmondtam a kis összekötő szöveget, hogy miről lesz szó, aztán felolvastam. Később kívülről mondtam, de még mindig ilyen előre megírt anyagokat. Azt vettem észre, hogy az évek folyamán az összekötő szöveg egyre jobban „hízik”. Egyre több minden jutott eszembe az adott témáról, egyre több mindent mondtam el róla, és utána jött a jelent. Ez odáig fajult, hogy az 1990-es évek közepére a megírt karcolat ki is maradt, és az összekötő szöveg lett a műsor. Ezt hívják tulajdonképpen stand up comedy-nek. Amikor Hofi Géza elhunyt, 2002-ben, úgy éreztem, hogy az örökségét folyatni kell, és így jött létre a Konyhashow című produkció, amiben van némi kellék, és egy kicsit több történik a színpadon, mint hogy áll az ember a mikrofon előtt és beszél. Ezzel szeretném felhívni a fiatalok figyelmét arra, hogy aki stand up-ra jelentkezik, vagy ilyen pályára vágyik – és szerencsére Erdélyben is nagyon szép, új humorista korosztály fejlődik, nagyon egészséges, kellemes humorral –, igazán úgy lehet ismert, ha egy kicsivel többet tud ehhez hozzátenni. A stand up comedy-nek az a nagy hátránya, hogy uniformizál. Jelenleg 45-46 stand up-os tevékenykedik, és a közönség a legtöbbet úgy ismeri, hogy „az a magas”, „az az alacsony”, vagy „az a kicsit kövér”. Valami egyéni stílust kell belecsempészni! Egészséges, jól működő szelekció van a szakmában, a közönség választja ki, hogy ki élhet tovább, ki az, aki tehetséges, kit tud emberként is szeretni. Sajnos van már egy-két „nagyarcú” ember a pályán, aki fiatal létére máris elszállt magától. Ez életveszélyes a mi szakmánkban! Úgy tanultam a nagyoktól, hogy a siker csak egy jelzés a közönség részéről, hogy jó úton jársz. Ebbe az irányba menj tovább, de nem a te nagyságodat jelzi, hanem a nép humorérzékét. Csakis alázattal lehet közeledni e drága nép felé, és nagyon komolyan kell venni a jelzéseit, mind a humor, mind egyéb kulturális téren. A mai humor lezserebb, jóval szókimondóbb, de ugyanakkor megpróbálja rendszerezni mindazt, ami az egyszerű ember fejében nem áll így össze.

– Milyen humoristák voltak önre még hatással?

– Nagy Bandó Andrást kell említenem legelőször. Ő az, aki a pályám legelején felkarolt, és az, hogy én most a színpadon beszélni tudok, 99 százalékban az ő érdeme. Nem hagyott magamra az 1982-es Humorfesztivál után, amelyen szerzőként szerepeltem, tehát amúgy sem lehettem ismert, hiszen Markos–Nádas Hugyos Józsi bácsija vitte el a pálmát, hanem két hosszú éven keresztül vitt magával fellépésekre, jártuk az országot, megtanított beszélni, meghajolni, viselkedni, becsületesen hozzáállni az anyagiakhoz is. Nagyon kellett vigyáznunk, hogy ne vegyük át egymás stílusát, vagyis ne egy Nagy Bandó és egy „kis Bandó” legyen az együttműködés vége, hanem külön egyéniséggé váljak én is. Hofi mellett nagy hatással volt rám Sándor György, akinek az első estjét kívülről tudtam, a Lyukasórát, meg a többit, ami eljutott hozzám az 1970-es években, és a Gúnya nevű együttesnek – amit Rácz Mihály és Lehr Ferenc alkotott, és az 1977-es Ki mit tud?-on tűn fel a Magyar Televízióban – is volt egy-két nagyon jó műsora. Én nagy omegás voltam, és többek között a Kisstadionban egy Omega-koncert előtt is felléptek; életveszély volt 12 ezer elvakult Omega-rajongó előtt Omega-paródiákat énekelni. Tulajdonképpen az Irigy Hónaljmirigy megfelelője volt a hetvenes évek közepén ez a duó. Később jött a Voga–Turnovszky házaspár, amelyik ugyanezt a műfajt képviselte, és 1990 után megjelent a L’art puor l’art társulat, amelyik a mai napig meg tud nevettetni. Olyan magas szintre fejlesztették az abszurd humort, hogy én, aki öreg róka vagyok a szakmában, nem tudom kitalálni, mi lesz a jelenetük vége. A külföldiek közül nagyon szeretem Mr. Beant és Benny Hillt, bár a Magyar Televíziónak ilyen Benny Hill-es burleszket lehetetlen eladni, mert nagyon drága a gyártása, sok kellék és nagy stáb kell. Ilyenre sose volt lehetőség, még a Szeszélyes évszakokban sem, még amikor ment, akkor sem.

– Közel három évtized alatt néha nem laposodnak el a poénok, nem fárad el néha a humorista?

– Köszönöm a kérdést, mert bizony a humorista is emberből van, és előfordulnak olykor gyengébb teljesítmények. Nekem két nagy bukásom volt, amit őszintén felvállalok. Mind a kettő szerencsére kisebb nézettségű műsorban, de utólag, mikor visszanéztem, mondtam, hogy ebbe nem kellett volna belemenni. Ha jól emlékszem, Kokónak (Kovács István ökölvívó – a szerző) volt meccse az RTL Klubon, és az elé kértek egy kis humoros eszmefuttatást, ami nagyon rosszul sikerült. Ráadásul akkor egy nagyon fárasztó időszakom volt, sok volt a vidéki fellépés, havonta hat-nyolcezer kilométert vezettem. A másik egy vidéki fellépés és egy kisebb televíziós történet volt, és bizony a Maksa Híradóból is volt olyan adás, amelyik nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. De hozzáteszem, hogy ott elég komoly közelharcot vívtunk a rendezővel, aki előttem két korosztállyal járó bácsi volt, és ha nem értette a poént, akkor az nem volt az, hiába derült rajta a közönség.

– Mindezek ellenére megmaradt a bajusza alatt ez az összetéveszthetetlen Maksa Zoltáni mosoly. Mi ennek a története?

– Eleve egy mosolygós fazon vagyok. A nagy K betűs életben is megvan ez, mert úgy vettem észre, hogy agresszióval viszonylag kevés dolgot lehet elintézni, de mosollyal szinte mindent. Én az adóhivatalba is mosolyogva megyek be, vagy ha a rendőr megbüntet, és igaza van, nem vitatkozom, hanem mosolyogva rendezem a számlát. A határőrök is mindig kedvesek, amikor átruccanok Erdélyországba, most is fotózkodtunk az egyikkel. A televíziós mosoly története, hogy a Szeszélyes évszakokban, amikor életemben először ültem egy kamerával szemben, elkezdett ömleni a könnyem, olyan erős volt a reflektorfény. Ráadásul el kellett volna olvasni a szöveget a súgógépről. Hogy ne folyjon végig a könny az arcomon, mert azonnal leállították volna a felvételt, kicsit felemeltem a fejem, és hunyorítottam. Mikor leálltunk, azt mondta a szerkesztő, hogy „Zoli, ez a mosoly nagyon jó, tartsd meg!” Onnan kezdve tudatos volt. Nem ez a torz vigyor maradt meg, hanem a mosoly – de nem esik nehezemre.

– A magánéletben is van oka mosolyogni?

– Az én életemben is voltak problémák, válás, nézeteltérések rokonokkal, ismerősökkel, üzlettársakkal, de igyekszem megkeresni mindennek a jó oldalát. A közlekedésbeli viszonyokat nehezebben viselem, ott rendszeresen felmegy a pumpa. Azért is rossz, mert nem tudom levezetni. Más esetleg kiszáll, és rácsap a másik kocsi tetejére, de én ezt nem engedhetem meg magamnak. Megdöbbentő, hogy milyen vezetési tudással, pontosabban inkompetenciával vannak egyesek az utakon, gátlástalanul, sokszor jogosítvány nélkül, részegen, vagy fiatalok benarkózva vasárnap hajnalban. Keményen oda kellene végre hatni, mert mindennek van határa!

– Vicceket szokott hallgatni vagy olvasni?

– Nem nagyon. A televízióban a Comedy Central csatornát nézegetem, amelyen jómagam is feltűnök időnként. Főleg azért nézem, mert figyelem a kollégákat. Például én a „szitkomokat” – szituációs komédiákat – nem szeretem. Amikor „jókat” mondanak a nappaliban húsz percen keresztül, azt kicsit erőltetettnek érzem, de lehet, hogy ha én írnám, akkor se lenne jobb. Anyám szokott – ha átjárok néha hozzá ebédelni – elébem tolni a Blikkből vicceket, amiken ők jót nevettek, és hátha nekem is bejön. Csak az a baj, hogy ha az ember ilyen régóta gyárt vicceket, akkor akaratlanul is vagy kitalálja előre a poént, vagy csak azt mondja, hogy aranyos, jó. Nagyon nagy blődségnek kell lennie, hogy szívből felröhögjek,és épp a L’art pour l’art társulat előadásában láttam néhány zseniális dolgot, amin szó szerint felnyerítettem.