A művész belső tájai

„A mai napon olyan művészről szólunk, akit lendületesség, kreativitás, szabadságvágy, függetlenség és kitartás jellemez. E fogalmak összeforrnak az absztrakt művészettel és kiáradnak festményeiből.”

Kolumbán Zsolt festőművész (...) képzőművészeti középiskolát végzett Marosvásárhelyen, műépítészeti technikumra, majd egyetemre járt Iași-ban és műépítészeti licenc vizsgát tett a Temesvári Műszaki Egyetemen. 1976-tól az Arad Megyei Tervezőintézetben dolgozott. 1981-ben kapcsolódott be városunk képzőművészeti életébe és azóta folyamatosan részt vesz a festészeti körök kiállításain. Több egyéni tárlaton is (a mostani az ötödik – az aradi 1984-első, az azt követő szentannai, váci – Magyarország –, gyergyószentmiklósi – szerk. megj.), szerepelt az országban és külföldön.

„Amikor a kiállítás képei felkerültek a falra, eljöttem ide (...), hallani szerettem volna azt a halk rezgést, amelyet egy festmény kelt a lélek belső szerkezetében.

Hallani akartam arról az új kezdetről, amely a művekből árad, az újrakezdésről. A festő saját világot teremt magának, amelyben minden valóságos, él, termékeny, amelyben hisz. Betekinthetünk a lélek labirintusaiba, ahol a képzeletünket öntjük egy álomba, egy műbe.

Kolumbán Zsolt izgalmasan mutatja be saját világának részleteit, képein érzelmes geometriai szimbólumok jelennek meg, az emberi test amorf hullámai, az élet játéka, egy táj vonalainak harmóniája, mozgások  dinamikája, szubjektív belső terek. A téma leginkább ürügy, aminek révén a művész önmagából tárhat valamit a közönség elé.

Korunkban nem az a festő dolga, hogy megmutassa a vásznon, amit mindenki láthat, nem a naturalisztikus, vagy élményszerű visszatükrözés a cél. Nem a mit a fontos számára, hanem a hogyan. A kiállítás képei között több tájképet is találunk. Izgalmas kérdés, hogy létezhet-e absztrakt tájkép, hiszen a kifejezés realisztikus megjelenítést sugall. A válasz igen, mert ebben az esetben belső tájról beszélhetünk, az alkotó lelkiállapotának kivetítésével szembesül a néző.

A színpaletta gazdag érzelmi tónusaival, a perspektíva érdekes megközelítésévelbevezet minket egy izgalmas, különálló világlátásba, ahol az élethű és álombeli ritmusok váltják egymást a kiállított művekben, ahogyan magában az életben is”, hallhattuk Csernyánszky Judit festőművészt, aki elmondta: 2006 óta ismeri a Ion Andreescu körből a kiállításon szereplő művek szerzőjét, vidéki tájképei voltak, posztimpresszionista stílusban, de voltak olyanok is, amelyekben meg lehetett találni az absztrakt, a kubista, expresszionista elemeket is, és mindenki mást látott bennük. Az egyik képen (címe: Tanya lángokban) egy bizonyos szemszögből egy férfi tökéletes portréja jól kivehető. Rendkívül érdekes. Az alapszínek a kéknek minden változata, de mindenik kép színes. Rendkívül érdekesek a beállításai, meglátásai. A portrék, az emberi figurák minden képen rajta vannak. Kolumbán 2012-ől „abszolút átváltozott” és rátért erre a stílusra, magam is meglepődtem, amikor láttam.

Az aradi (amatőrnek mondott) képzőművészeti élet (amatőr az, aki nem végzet felsőfokú képzőművészeti tanulmányokat és nem tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének – szerk.megj.) egyik, ma a legrégibbek közzé tartozó képviselője azután szólt, hogy napjainkban erősen leszűkült a (képző)művészek kiállítási lehetősége. Valamikor „millió helyen lehetett benevezni, kiállítani”, mostanában pedig „megfojtottak minket”. „Nem tudom, mi van a háttérben”, mondta, és egy Márai Sándor-verset idézett (prózában, hozzávetőlegesen), amikor mindenki gyanús, aki szép, tehetséges, vagy akinek jelleme van. A szépség inzultus, a tehetség provokáció, a jellem pedig merénylet. Mert ha jönnek a rútak, a tehetségtelenek és jellemtelenek, akkor majd leöntik vitriollal a szépet, lemázolják, rágalmazzák a tehetséget és szíven döfik a jellemet, mert a tudatlanság és irigység mindenre képes.”

Befejezésül hozzátette: a kiállító művészt ambiciózus, jellemes embernek ismeri, amit csinál, különleges, s a színvilága nagyon tetszik.

Kolumbán Zsolt (köszönetet mondva mindazoknak, akik kiállításának megszervezéséhez hozzájárultak), arról beszélt: a természetet nagyon szerette, képzőművész-pályának kezdetén tájakat, főleg domb- és hegyvidéki tájakat festett, realisztikus-impresszionisztikus stílusban. Aztán a képzőművészettől látszólag eltérő témára tért: „Az igazságtalanság ellen vagyok, és elítélem azt. Munkáim bírálók, harcosak, lázadók. Azzá váltam. Ötéves koromban kicsaptak az óvodából, kezembe adták az óvodástáskát, és hazaküldtek – mert édesapám református lelkész volt, tehát osztályellenség. Másodikos koromban a fél osztályt pionírrá avatták – engem nem, bár a legjobb tanuló voltam. A hetedik után nem vettek fel nyolcadikba (akkoriban az volt a középiskola első osztálya – szerk. megj.), végül sikerült felsőfokú képzettséget szereznem, bár a művészeti főiskolára román nyelvtudásom hiányosságai miatt nem vettek fel.”  

Beszélt az őt Aradon ért sérelmekről, amikor, immár a XX. század végén az Alfa Galériába nem fogadták be elárusításra alkotásait – akkor még ott árulták aradi művészek munkáit –, nemrégiben a Klió Teremben sem kapott kiállítási lehetőséget.

Az egyéni interpretációkkal, sérelmekkel összefüggésben számos, vitatható kérdés merülhet fel. Egy képzőművész esetében azonban a mű számít, amelynek értékét gyakran az utókor dönti el, esetleg teljesen arbitrális módon.

Nincs módunk az utókor ítéletének kivárására.

Kolumbán Zsolt 2019-ben, s az azt megelőző években Aradon letette kézjegyét. Tehetséges művészként, kis szerencsével, akár be is futhatna.