A színészideál és az ember: Jávor Pál

Mostanában „divatba jött” Jávor Pál Aradon, bár ebben az esztendőben semmilyen kerek évforduló nem kötődik nevéhez: 1902. január 31-én született Aradon, 1959. augusztus 14-én hunyt el Budapesten. A Magyar Kultúra Napján, január 22-én azonban a Kamaraszínház egy nagyszerű monodrámával és előadással  (Pozsgai Zsolt – Szőke Zoltán) hívta fel ismételten a figyelmet az aradi születésű színészre, az első magyar filmsztárra, kedden este pedig az Aradi Polgárok Hagyományőrző Egyesülete szervezésében a legutóbb Kölcsey-díjjal kitüntetett Olasz Angéla

ny. tanár tartott róla emlékezetes, vidóvetítéssel egybekötött előadást Csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom? címmel.

Aki attól tartott, hogy a kitartó eső miatt kedden késő délután a szokottnál kevesebben lesznek a Jelen Ház nagytermébe meghirdetett előadáson, annak kellemes csalódásban volt része: megtelt a terem. Ez a hagyományőrző egyesület eddigi rendezvényeinek, de a meghirdetett témának, az előadónak egyaránt tulajdonítható.

Jávor Pált, aki életének kisebb részét, gyermekkorát és ifjúságának első éveit töltötte Aradon, a helybeliek mindig is magukénak vallották – híres szülötteire szívesen emlékszik egy közösség. A korosabb tisztviselő és a fiatal cselédlány kapcsolatából született Jávor (Jermann) Pál pedig fényes karriert futott be, amelynek állomásait az előadás mondhatni pontról pontra nyomon követte.

1942-ben Egyed Zoltán színházi kritikus azt Jávorról: „Nincs az a móriczzsigmondi Kerek Ferkó és nincs az a bihari vagy nyírségi fiatal tiszteletbeli szolgabíró, akinek hetyke vagy angyali, bricsesszes,  sárgacsizmás férfi-szekszepílje vetekedni tudna ennek a mosolygó, karakán, ruganyos és renitens Jávor Pálnak a kedvességével, hatszáz fogú mosolyával, úri magyar lobbanékony és megejtő huszártisztes, sárga szarvasbőrkesztyűs, ostorpattintó, félrecsapott kalapú, villogó szemű, s mind e tulajdonságok mellett mégis oly kisfiús bájával.”

Stimmel egy adott pontig a nagyszerű jellemzés, de kimaradt belőle, hogy a Jávor-jelenség – az utólagos fejlemények tükrében – azért ennél több volt. Olasz Angéla előadása erről a „többről” is képet nyújtott: a drámai szerepekben is bizonyító színészről – bár alulírott (nem biztos, hogy helytálló) véleménye szerint nem ezek miatt lett nagy –, az emberről, aki szélsőséges helyzetekben rokonszenves és szilárd jellemről tett tanúbizonyságot.

Az előadó kronologikus sorrendben is nyomon követte a színész pályafutását kevéssé ismert gyermekéveitől, Aradról való távozásától (17 éves korától) budapesti megtelepedéséig (amelyet vasútállomásokon éjszakázó hajléktalanként kezdett), érvényesüléséig, befutásáig, sztárrá vállásáig, a nyilas uralom alatti letartóztatásáig és bebörtönzéséig, a „felszabadulás” utáni mellőzöttségéig, amerikai (sikertelen, 11 évig tartó) önkéntes száműzetéséig, hazatéréséig és haláláig.

Az előadásnak az a résztvevője, aki eddig csak a sztár Jávort ismerte, ezúttal az emberről, emberi kvalitásairól is értékes adalékokat tudhatott meg.

A kedd este nem lett volna ilyen sikeres Murvai Miklós közreműködése nélkül. A Nyugati Jelen faggatózására elárulta: az illusztrációként használt 14 snitt (bejátszás) elkészítéséhez 17 Jávor Pál-filmet nézett végig – és megtanult vágni.  (A magam részéről – már csak azért is, mert ilyesmire nem tartom képesnek magam – tiszta szívből gratulálok.) A bejátszások kellemes meglepetésként szolgáltak a jelenlévőknek: sok korabeli (manapság csak ritka alkalmakkor látható) magyar filmből szolgáltak jelenetekkel, Jávor Pál mellett egy sor korabeli, már klasszikusnak számító színész (Gózon Gyula, Csortos Gyula, Fedák Sári, Kabos Gyula, Szeleczky Zita, Karády Katalin, Bilicsi Tivadar stb. stb.) jelent meg.

Az előadás végén, vastaps közben az egyik résztvevő így fordult szomszédnőjéhez: kár lett volna azt az előadást kihagyni.

Egyetértek.