Aki ad, az kap is. Ők sokat adtak…

A Magyar Kultúra Napján, január 22-én – 1989 óta a Himnusz születésének évfordulóján – a magyarság nemzeti imájának eléneklésével indult az Aradi Kölcsey Egyesület és az RMDSZ közös megemlékezése, majd a Csiky diákja, Zaharie Gulyás Ábel szavalta el Kölcsey ódáját.

Emlékezetem szerint ennyi ember még nem gyűlt össze a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében egy rendezvényre. Amikor az ünnepség utolsó mozzanatára, a Pataky Sándor-kiállítás megnyitására került sor, a műsorvezető szellemesen azt mondta: most a forgatókönyv szerint szét kellene húznunk a „függönyt” (a termet az előtértől elválasztó falat – a képeket az előtérben mutatták be), de hát a „falat” már az elején szét kellett húzni, ugyanis a terembe állított sok-sok pótszéken sem fért el a közönség.

Felemelő pillanat volt.

Az est megnyitójaként Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja üdvözölte a megjelenteket, köztük a történelmi egyházak képviselőit, Bognár Levente aradi alpolgármestert, a társszervező megyei RMDSZ elnökét, Borbély Lászlót, az RMDSZ országos alelnökét, Király András oktatásügyi államtitkárt és valamennyi megjelentet. „Ma 190 éve szakadt fel a költő lelkéből a fohász. Más himnuszunk, mint a többi nép himnusza. Főhajtással emlékezhetünk meg legnagyobb kincsünkről ezen a napon” – mondta a szónok, és vezérgondolatként Kodály Zoltánt idézte: „Két dologban nem ismerek megalkuvást: a magyarságban és a zenében”. Emlékeztetett arra, hogy a 2003-as Kölcsey-elnökségi döntés értelmében kerül sor ezen a napon a Kölcsey-díjak kiosztására.

Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke a Magyar Kultúra Napjáról szólt és arról, hogy az Aradi Kölcsey Egyesület már újraindulása óta megemlékezett névadójáról, és ma (január 22-én – szerk. megj.) már tizedszer – a jelenlegi elnökség már negyedik alkalommal – osztja ki a Kölcsey-díjat az arra legérdemesebbeknek. Tavaly először szervezték meg az RMDSZ-szel összefogva az ünnepséget, jelentős sikerrel, s most azon gondolkoznak, mondta, hogyan lehetne a díj fényét, és miért ne, a vele járó anyagi elismerést is emelni. Ismertette azokat a kitüntetetteket is, akik az évek során megkapták a díjat – az első ezek sorában id. Kosara Géza volt, a valamikori Kölcsey Egyesület egyetlen élő tagja, aki a keddi ünnepségen is jelen volt, továbbá Szűcs Sándor, Ujj János, Ruja Ildikó, Kett-Groza János, Sándor Tivadar, Kövér Gábor, Ódry Mária, (post mortem) Ficzay Dénes, Puskel  Péter, Böszörményi Zoltán, Khell Jolán és Levente, Éder Enikő és mások.

Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök felszólalásában örömét fejezte ki, hogy együtt ünnepelhetünk ismét, majd arról beszélt: mi is a nemzeti kultúra része vagyunk, s itt a környezet is a magyar kultúráról beszél: a Csiky Gergelyről elnevezett főgimnáziumban, az Arad szülöttjéről, Tóth Árpádról elnevezett teremben vagyunk, az írott magyar szónak Arad magyarságához történő eljuttatását biztosító Nyugati Jelen szomszédságában, a Szabadság-szobor közvetlen közelében… Tovább kell vinnünk és kamatoztatnunk ezt az örökséget, amit teszünk, az fontos az összmagyarság értékeinek megőrzésében.

Ezt követően Kis Zsuzsa, a Csiky diákja Kölcsey Huszt c. versét szavalta el, amelynek befejező szavai (Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül) szállóigévé váltak a magyarság körében.

Az est fénypontja a Kölcsey-díjak kiosztása volt – a két kitüntetett a tavalyi évre, a Kölcsey Egyesület döntésének értelmében Tokay György és Brittich Erzsébet.

Tokay György laudációját Borbély László parlamenti képviselő, az RMDSZ politikai alelnöke, volt miniszter terjesztette elő. Aki azzal kezdte beszédét: „Én Aradon itthon vagyok”, amivel rögtön megnyerte a hallgatóságot. Majd így folytatta: rég látott ennyi csillogó szemet, és ez azt jelenti, hogy sokszor az emberek értik egymást anélkül, hogy nagyon sokat mondanának egymásnak, hiszen a Magyar Kultúra Napján mi, magyarok, akárhol is lennénk a világon, ünnepelünk. „Önök biztosan nagyon büszkék e városra és azokra, akik a kultúra, a közös munka terén nagyon sokat tettek e városért. Van néhány ember, akik után elmennék a világ végére is, vagy majdnem, ha egy ilyen eseményre kerülne sor. És Tokay Gyuri az egyik ilyen ember, aki nemcsak barátom és bajtársam – ezt elmondtam már októberben –, hanem azt hiszem: ebben az elidegenedett világban, amikor morális értékek devalválódnak, amikor nem tudom, mi történt körülöttünk, be kellene vezetnünk a Tokay György-mértékegységet. Mit jelentene ez? Az emberséget, az empátiát. Ami az intelligenciát illeti, ami a közösséget illeti. És még sorolhatnám nagyon sok jó tulajdonságát Tokay Gyurinak, aki 1989 előtt, 1990 után is, amikor megismertem, nagyon sokat adott; az, aki ad, az kap is. És Tokay György nagyon sokat adott, mindannyiunknak. Amit az évek során nemcsak az aradiaknak, hanem az erdélyi magyarságnak tudott nyújtani, az egyedi. Én kötelező olvasmánynak kiadtam a kollégáknak, hogy a könyvét el kell olvasni, és ezt folytatni kell, Gyuri, mert nem mondtál mindent el, nem mondtál ki mindent. Hogy mit írjunk az elismerő oklevélbe, nagyon nehéz megfogalmazni. 1990-ben, amikor még nem volt divat éhségsztrájkolni, éhségsztrájkot kezdett a magyar iskoláért, az erdélyi magyar iskolákért. Sok mindenben úgy érezzük, hogy Tokay Gyuri olyan álmodozó, utópikus, amit mond, az nem fog megvalósulni. Hát nagyon sok megvalósult abból, amit Tokay Gyuri megálmodott ’90-ben, ’91-ben és azután. Én büszke vagyok arra, hogy sorstársa lehettem, bajtársa és barátja, és bármikor, Gyuri, csak szólj, jövök, jövünk, és itt leszünk melletted.”

A beszédet követő taps közepette váratlanul megjelent Tokay György előtt a borosjenői Mészáros Dávid egy nagy palack borral, és az üveg nyakára akasztott szál kolbásszal, „Ha netalán éhségsztrájkolni szeretne még…” szöveg kíséretében, nagy derültséget aratva.

Tokay György így kezdte beszédét:

„Barátom, Borbély László, Laci, idealistának és álmodozónak titulált, ami kitüntető dolog, és valóban, nem hallott tőlem olyat, hogy most már mindennek vége van. Csak olyasmit mondtam, hogy lehet még tenni. Ma a Magyar Kultúra Napja van, és arra gondoltam, hogy a magyar nemzetnek, kultúrának fantasztikus érzéke van a tragédia iránt. Ez furcsa. 800 évvel ezelőtt az első magyar mondat, amiről hallottunk, az volt: látjátok feleim szemtekkel, mik vogymuk. Bizony, por és hamu vagyunk. De még nem sikerült senkinek a magyart eltemetnie, és nem is fog sikerülni. Az agyunkban ott van a veszély, hogy vigyáznunk kell magunkra, és egymásra is, de a tragédia iránti érzék nem vezetett a megalkuváshoz, a belenyugváshoz pontosabban. A nyelvünk csodálatos. Nyolcszáz éve ugyanazt a magyar nyelvet beszéljünk, miközben azoknak, akik az eredeti Shakespeare-szövegeket olvassák, szótárra van szükségük, mert nem értik. A magyar nyelv fejlődött, de már ezer év óta van. És ez az egyik oka annak, hogy nem fogunk eltűnni, és nem szabad és nem kell erre gondolnunk.”

A továbbiakban a nyelv és kultúra iránti mélységes felelősségről beszélt, ami összetartja a nemzetet, az csinált egy egészet belőle a sokfajta vérből, ami becsapódott ebbe a nemzetbe. Teller Edét, a világhírű fizikust idézte, aki megtanította arra, hogy becsülni kell a magyar nyelvet. Senki nem mondja, hogy szebb, mint az angol nyelv – de van olyan szép! Nem szabad elfelejtenünk, kik vagyunk, és meg kell találnunk azt az isteni egyensúlyt, ami a nemzeti érzés és az általános emberség között van.

Ebben az országban és a Kárpát-medencében ez a nemzet megőrizte nyelvét, és meg kell őriznie kultúráját.

A másik kitüntetett, Brittich Erzsébet, a több műfajban alkotó képzőművész, költő, műfordító laudációját a pályatárs, Ódry Mária terjesztette elő. „Brittich Erzsébet esetében, mondta, laudációra nincs is szükség, hiszen kopjafái, linómetszetei, ex librisei lépten-nyomon körülvesznek minket. Itt vagyunk a Csiky Gergely főgimnáziumban, nem lehet nem megemlíteni az udvarán álló kopjafát, amit az elhunyt pedagógusok emlékére faragott ki, és mondanom sem kell, hogy a faragás férfit is megpróbáló nehéz fizikai munka. Itt vagyunk a Tóth Árpád Teremben, meg kell említenünk tehát a plakettek sorozatát nagyjainkról – Tóth Árpád, Damjanich János, Ady Endre bronzba öntött portréit, amelyekkel hazai és külföldi kiállításokon vett részt.” A méltató részletesebben beszélt a kényszermunkára hurcolt simonyifalviaknak állított emlékoszlop-együttesről, vagy a kisperegi kopjafáról és a külföldön lévőkről. „Hogy kis méretben is tud monumentálisat alkotni, erre tanúbizonyságok az ex librisek”, folytatta. Ezeket több kiállításon is bemutatta, többek között Lengyelországban, Spanyolországban, Kínában, Németországban. Nagyon sok kiállításon szerepeltek munkái, itthon és külföldön is, több kötetre tervezett borítólapot, számos könyvet illusztrált a most díjazott művész. Verseivel rendszeresen folyóiratokban jelentkezik, tájképei, illusztrációi a szülőföld szeretetéről tesznek tanúbizonyságot. „Gazdag, 25 éves pálya áll mögötte, de ami az életrajzában nincs benne: az önmaga iránti kérlelhetetlen igényesség. Alkotásai, fejezte be a méltató, a helyet, ahol vannak, felemelik, megszentelik.”

Brittich Erzsébet szemmel látható megilletődéssel mondott köszönetet: „Remélem, Isten ad nekem erőt arra, hogy munkámmal és tehetségemmel továbbra is szolgálhassam a magyar kultúrát, az aradi magyar közösséget, szülőföldemet, és remélem, még sikerül sok értékes munkát letennem mind a képzőművészet, mind az irodalom területén”.     

***

A Magyar Kultúra Napjának szentelt estet a jó évtizedig az aradi magyar középiskolában is tanárkodó Pataky Sándor festőművész, grafikus kiállításának megnyitója zárta, amelyhez Ódry Mária tartott értő bevezetőt, elemezve a főleg akvarelljeiről ismert művész alkotásait. A kiállításra számos aradi családtól félszáznál több alkotás gyűlt össze.