„Az ember legyen mindig elégedetlen. Mert csak akkor halad tovább”

A természetfotózást is többféleképpen lehet csinálni, és Siska Szabó Zoltán stílusa kétségtelenül megragadó. Erről árulkodik a Jelen Házban novemberben nyílt és még megtekinthető kiállítása is. A tájképek mellett szeret makrókat is készíteni, sőt ez a kedvence. És aki azt hiszi, hogy profi gépekkel könnyű jó fotót csinálni, annak meglepetést tartogat a beszélgetés!

– Mikor kezdett el fotózni?

– Az 1980-as évek végén, ’86-87-ben végeztem egy fotókurzust, és mindjárt utána be is iratkoztam az aradi fotóklubba, tehát 1987 óta vagyok az aradi fotóklub tagja.

– Minek a hatására kezdett el fotózni?

– Na, ez jó kérdés, ezt többen megkérdezték már. Mikor katona voltam, és őrségben voltam éjszaka, két dolgot találtam, amivel kitölthetném a szabadidőmet. Egyik volt a túrázás, a másik a fotózás. Ezt a kettőt valahogy összekötöttem, ezért is tartom magam nem is annyira fotóművésznek, hanem természetfotósnak. Tehát járom a természetet és közben fotózok, ez a kettő párhuzamosan halad.

– Mi volt érdekesebb, vagy inkább könnyebb? A filmes gépeket használni, vagy a digitálisakat?

– Hát, a filmes gépek korszakában más választás nem volt. Azt kellett használni. A digitális gépekkel viszont mondhatni, hogy könnyebb, mert ugyanarról a dologról többféle képet lehet csinálni többféle módosítással, és akkor azt választom ki a számítógép előtt, amelyik jobban megfelel az ízlésemnek.

– Vannak-e kedvenc helyei, vagy kedvenc tájai, ahová visszajár? Esetleg kedvenc napszaka vagy évszaka?

– Szinte mindenhová visszajárok, ahol egyszer már jártam, de a kedvencem mégis a Bihar-hegység, mert ott minden adott: vízesések, patakok, szakadékok, sziklák, fenyőerdők… Ott minden megvan, ami nekem tetszik. Kedvenc időpontom viszont nincs. Azért is szeretek ezekre a helyekre visszamenni különböző időszakokban, mert mindig más és más arcát mutatja a természet. Régen, mikor fiatalabb voltam, még sátoroztam télen, most már egy kicsit ritkábban.

– Milyen felszerelése van Önnek, és mi mindent visz magával egy-egy túrára?

– Közepes értékű, nem a túl-túl profi, mert olyanra anyagi keretem nincs, és nem is ez a hétköznapi, turista felszerelés, hanem, mondjuk úgy, egy haladó felszerelésem van. Ebben található egy alap objektív, amivel tájképeket lehet készíteni, egy teleobjektív, amivel a távolabbi témákat lehet fotózni, és van egy makró objektív. Ez egyébként az egyik kedvenc témám, a makró fényképezés, ami azt jelenti, hogy 1-2 centitől pár milliméterig lehet fényképezni.

– Mennyi munka van ezekkel a képekkel utólag? Mert, úgy-e, az, hogy elmegyek és lefényképezem, egy dolog, de mennyit kell foglalkozni a képpel utána?

– Sokat nem. Amivel utólag foglalkozom, az a kontraszt, a világítás… Ennyi. Túl sokat nem teszek hozzá, mert akkor már a fénykép elveszíti a saját, önmaga értékét.

– Előfordult-e, hogy meglátott valamit, és nem volt önnél kellő felszerelés?

– Nem, mert általában a felszerelés mindig nálam van. Inkább olyasmi történt meg, hogy elmentünk, és három napig csücsültünk a sátorban, mert egyszerűen lehetetlenség volt kimenni fényképezni úgy esett. Inkább ezt mondanám. Otthon soha semmit nem felejtek, mert van listám, és lista szerint pakolok be mindent. Nem, nem felejtek semmit otthon! De mondom: sok minden nem is a fotós szemétől függ, hanem a szerencséjétől. Mert lehet, hogy három napig ülnek a sátorban, és sakkoznak.

– Vannak-e tanítványai?

– Nincsenek. Voltam egy-két fiatallal, akiket érdekelt, de nem mondhatnám, hogy akadt egy olyan személy, aki utána is folytatta a fotózást, vagy legalábbis olyan szinten, mint én, hogy beiratkozzon a fotóklubba, és részt vegyen kiállításokon.

– Van-e tanácsa azoknak, akik tervezgetik, hogy komolyabban foglalkoznak ezzel, vagy azoknak, akik fontolgatják a pályát?

– A legelső tanács az lenne, hogy a sikertelenség után ne adják fel. Ne adják fel! Amint említettem, azért megyek vissza mindig egy helyre, mert mindig más arcát mutatja a természet. Ha nekik az első kép nem sikerül, el kell menni, meg kell próbálni még egyszer. Az első sikertelenségből tanulni kell, nem feladni.

– Elégedett-e a saját munkáival?

– Ez jó kérdés. Szóval, mi a helyzet: van egy-két munkám, amivel meg vagyok elégedve, de így utólag visszanézve, tudtam volna jobbat is csinálni. Tehát az ember legyen mindig elégedetlen. Mert csak akkor halad tovább. Ha mindig meg van elégedve azzal, amit csinált, akkor nincs meg az út a továbbhaladás felé. Mindig kívánjon többet, mindig kívánjon jobbat! És ez egyben egy jó tanács is.