Bohózat a világ. Vagy tragikomédia (?)

Úgy ültem be kedden este az Aradi Kamaraszínház vendégeként Aradon járt Tatabányai Jászai Mari Színház Az öldöklés istene c. előadására, hogy vígjátékot fogok látni. Szeretem a vígjátékot is, ha jó, ha nevetni tudok rajta, még akkor is, ha nem maradok különösebb erkölcsi vagy egyéb tanulsággal,

felismeréssel, azaz valamivel.

Nos, Az öldöklés istenén alig-alig nevettem – a közönség is csak halványan, félénken, hellyel-közzel, fergeteges komédiáról szó sem volt tehát: a jelenlévők a közel százperces, szünet nélküli előadásba egyszer se tapsoltak bele, bár a szereplők, főleg a vége felé apait-anyait beleadtak a vígjátékosításba.

Nem ismertem a szerzőt, az orosz származású iráni apa és budapesti születésű hegedűművész anya gyermekét, Yasmina Rezát – ami nyilván nem az ő szégyene –, a Wikipedia angol címszavából tudtam meg (magyar vagy román címszót nem találtam, bár műveiről egy csomó netes forrás van), hogy a francia írónőt (regények, színdarabok, forgatókönyvek szerzőjét), sőt színésznőt egy csomó díjjal halmozták el, 2009-ben Az öldöklés istene (God of Carnage) például a legjobb francia komédiának járó Laurence Olivier-díjat kapta meg.

Ha már ilyen híres a szerző és díjazott a mű, hát lássuk.

Amit én láttam, azt a vígjáték és tragikomédia közötti valaminek mondanám ­– csak kicsikét nevettetőnek (talán ez ízlés dolga), jóval inkább tragikusnak. Színház az egész világ – mondta volt Shakespeare. Yasmina Reza darabjából azt érzem ki, hogy szomorú bohózat a világ. De hát a szomorú bohózat is színház. Az is megmutatja az – ezúttal közép-polgári osztályba tartozó ember – egyedeinek gondolkodásmódját, felfogását, más emberekhez, a világhoz, sőt magukhoz való viszonyát.

A darab elején két, már nem nagyon fiatal házaspár azért ül össze, hogy megbeszélje, mi a teendő, miután az egyikük kisfia bottal kiverte a másik kisfiú két fogát. (Megtörténik az ilyesmi, mondja az egyik szülő.) Kávé, sütemény – a találkozó alkalmára tartogatott pite, civilizált hangnem – egy ideig. Aztán lassacskán lehámlik a civilizációs máz, később a bőven fogyasztott rum hatására is, „az öldöklés istene” megmutatja, hogy a felszín mögött frusztrációkkal, nemcsak a gyermekneveléssel (megtörténik, de nem egészen normális, hogy a 10-11 éves kölyök bottal vágja szájon társát), hanem egész életükkel kapcsolatos csőd is rejlik. A szerző érdeme, hogy a négy szereplőjéből négy karaktert  formált, a cselekmény bonyolítása közben pedig hol férfi–férfi, hol nő–nő, hol házastárs–házastárs szolidaritás nyilvánul meg a „tömegverekedéssel” végződő darabban, amelynek végül is nincs meg- és feloldása.

A napokban egy külföldi (nem magyar) adón vetített (minden bizonnyal Polanszki-rendezte) film – úgy végződik, hogy a „megbeszélés-buliról” kitántorgó házaspár (a fogkiverő kisfiú szülei) egy játszótéren a két ellenfél- fiúcskát egymással játsztva látja, a darabban szereplő aranyhörcsög (az erdőbe „galád módon” kitett állatka a darab egyik Páris-almája) pedig előttük szaladgál vidáman. Ez a konfliktus „amerikai álom” szerinti feloldása. Happy end. Az eredeti darabból ez hiányzik:  abban nincs meg- és feloldás. Mint ahogy nagyon sokszor az életben sincs.