Egy igazi „nemzetközi”, amúgy ízzig-vérig magyar produkció

A Nyugati Jelen így hirdette: ARANY–PETŐFI ünnepi előadás március 15-én, 18 órakor az aradi nagyszínházban. Nem „díszelőadásként”, ami ilyenkor mondhatni szokásos és kötelező, és amit magam több meggondolásból is fenntartásokkal kezelek. Ha rajtam múlna, az „ünnepi” jelzőt is mellőzném, bár tudatában vagyok annak: nem biztos, hogy igazam van: nagy, történelmünkhöz fűződő, esetleg sorsfordító eseményekről illendő, méltó, mondhatni kötelező dísz- vagy ünnepi elődásokon megemlékezni, amelyekről a néző azzal a benyomással távozik, hogy ott, azon az esten, művészi élményben (és – akár tudat alatt – meggyőződésben) gazdagabb és teljesebb lett.

Örömmel írom le: a március 15-i (aradi ünnepi vagy díszműsor) ilyen élménnyel ajándékozott meg bennünket.

Bevezetőként Fekete Károly műsorvezető az egykori, 168 év előtti március 15-i pesti színházi est történéseivel hangolta rá a nézőket a mostani ünnepre, majd Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke figyelmeztetett: szabadságjogainkért – amelyek közül sokat az elmúlt negyedszázadban (önálló iskolák, Szabadság-szobor stb. kivívtunk –, ma is is ki kell állnunk, s erre újabb alkalom lesz a júniusi helyhatósági választás, amely képviseletet biztosíthat az aradi és megyei magyarságnak.

Az ünnepi előadás ezúttal Arany János–Petőfi Sándor személye és barátsága

köré összpontosult. 1848 márciusa (és forradalma) természtesen számtalan nézőpontból megközelíthető, az aradi előadás az egyik lehetségeset választotta. (Zárójelben: 1948–49-ről, s az azt kirobbantó március 15-ről megszámlálhatatlan történelmi tanulmány, visszaemlékezés, irodalmi mű stb. jelent már meg, újat vagy legalábbis újszerűen mondani róla tehát meglehetősen nehéz.) A Tapasztó Ernő aradi kamaraszínházi igazgató és Fekete Réka dramaturg által fémjelzett előadás egy tudomásom szerint eddig járatlan utat választott, és egy olyan produkciót hozott létre, amelyet bárhol (nyilván a magyar történelmet és irodalmat legalább nagyvonalakban ismerő közönség előtt) a siker reményével mutathatnának be egy március 15-i rendezvény kapcsán.

Mit is láthattunk az aradi nagyszínházban március 15-én este?

Egy igazi „nemzetközi”, amúgy ízzig-vérig magyar produkciót.

A piros-fehér-zöld háttérszínekkel megvilágított színpadra előbb a szabadkai (kitűnő szerbiai, a neve után ítélve szerb nemzetiségű taggal is rendelkező) Juhász zenekar tagjai álltak be, majd a két vers- és prózamondó, Balog József és Harsányi Attila. Utóbbit, a magyarországi Harsányit (ezúttal Petőfit) immár a mienknek, aradinak is tekintjük, és bizonyára nem kell bemutatni, hiszen több (romániai és magyarországi) országos díjnyertes darab főszereplője. A szegedi Balog Józsefet (aki tegnapelőtt este Arany Jánost „alakította”) talán inkább, bár őt is láthatta már aradi színpadon a színházjáró közönség. (Elképzeléseink és reményeink szerint a közeljövőben   

megszólaltatjuk a Nyugati Jelenben.) A két próza- és versmondó (az előadásban Arany- és Petőfi-versek, levélváltások hangzottak el) közreműködését táncjelenetek tarkították, amelyekben két kivételes tudású férfi táncos (a békéscsabai Farkas Tamás kétszeres aranysarkantyús táncos-koreográfus és az ugyancsak aranysarkantyús Móricz Bence – legutóbb Aradon a 13 aradi táncjáték Haynau szerepében láthattuk) lépett fel, két  kiváló (Pap Johanna, Farkas Ágnes) női táncos partnereként. S mintegy ráadásként fellépett az aradi származású Duffner Melinda operaénekes német nyelvű klasszikus dalokkal és magyar népdalokkal. 

Az est – nemzeti imánk eléneklését megelőzően – a közönség számára talán szokatlan, frenetikus mozzanattal ért véget: zenekari kísérettel a két „prózai színész”, majd Duffner Melinda közreműködésével Petőfi Szeptember végén c. megzenésített költeménye hangzott fel. E sorok írója, korára való tekintettel, látott-hallott már egyet s mást, de ez egészen kivételesnek bizonyult számára – s a jelek szerint a közönség számára is: egy kiválóan megszerkesztett est  nagyon sikeres befejezésének.