Három magyar kitüntetett

A Pro Urbe díjat Anamaria Effler neves fizikus (33 évével ő a legfiatalabb idei kitüntetett) kapta, minthogy épp külföldön tartózkodik, ő volt az egyetlen, aki helyett édeasanyja vette át a díjat. A legmagsabb kitünteésben, az Arad Város Díszpolgára címben idén ketten részesültek: dr. Gheorghe Domşa, az Arad Megyei Egészségbiztosító vezérigazgatója és dr. Gheorghe Schwartz, aki volt ugyan aradi tanár, iskolaigazgató, irodalmi lap főszerkesztő-helyettese, a németországi román nagykövetség kulturális tanácsosa, professzor, dékán az egyik aradi egyetemen, de helyben és az országban leginkább mégis tucatnyi remek szépirodalmi mű szerzőjeként ismerik. (Felszólalásában – minden kitüntetettet felkértek pár szóra – a művészet és irodalom rendkívüli szerepét hangoztatta és örömét, hogy ezt idén a városi tanács elismerte.

***

Az idei díjazottak között három  magyar szerepelt.

Szólaljanak most meg.

Móré-Sághy Annamária

A képzőművészek többsége nem közéleti ember, általában nem állnak rivaldafényben.  Csak kiállitások megnyitójakor – vagy az ilyen alkalmakkor, mint a mostani – állnak az emberek elé. Nem kitűzött, kifejezett céljuk a díj, a kitüntetés. Azért dolgoznak mert „nem tehetnek másként”, autentikus, valódi értéket akarnak létrehozni. Csak olyan munkát adnak ki kezükből, amivel teljes mértékben azonosulni tudnak. Egészséges önértékeléssel rendelkezve kb. tudják, hogy a munkáik hol helyezkednek egy képzeletbeli ranglétrán. És mégis, ha elismerést kapnak, örülnek. Örülnek, mert ez azt igazolja, hogy a tevékenységük nem öncélú, nem a személyes örömük, hanem sikerült gondolataikat érzelmeiket közvetiteniük, sikerült hatniuk az emberekre és volt receptor, amely felfogta az üzenetüket, pedig azok nem szavak, hanem színek, fények, formák, vonalak.

És ha ez az elismerés a szülőváros részéről jön, még jobban örül az „emberlánya”. Azt jelenti, hogy az amit letesz, letett sok évtizede az asztalra, amit adni próbált, a város is úgy érzi, hogy kapott valamit tőle. Nem változtatta meg a város életét, de reméli hogy az embereknek örömet szerzett s, hogy az a kis csomag azon a bizonyos asztalon ott marad, az ő kezenyomát viseli.

Meglepődtem, amikor javasoltak, örülök, hogy megkaptam, de ez kötelez. Nem adhatom alább, nem adhatom fel (nem mintha szándékom volna).

Fekete Károly

Meglepetésként ért ez a kitüntetés, hisz én semmi egyebet nem tettem, mint aradi voltam, no jó, nagyon aradi igyekeztem lenni mindig, méltó mindazokhoz, akik itt, a Maros partján éltek, alkottak, szenvedtek. És sokszor fájt és fáj, hogy ők s velük együtt mindaz, amit ők jelentenek, a feledés homályába merül. Én csak azt szeretném: ne feledjük őket, becsüljük meg hagyatékukat, hogy mi is büszkék lehessünk arra, hogy aradiak vagyunk.

Lipták Márton

– A méltatásban felsorolták egy sor eredményét sportolóként és edzőként. Melyikre a büszkébb?

– Mindkettőre, úszóként és edzőként. Jelenleg egy „szakállas” rekordom még fennáll, decemberben lesz negyven éves, ha addig meg nem döntik. 1980 decemberében állítottam fel, 200 méteres úszásban Szebenben 2 perc 41 másodperccel.

– Hátrányos helyzetű, mozgássérült gyermekekkel is foglalkozik. Ez tevékenységében milyen helyet foglal el?

– Ezek a gyerekek eljöttek ma este is gratulálni. Jól esett. Nagy mnegtisztetés, hogy foglalkozhatok velük, nagyon nehéz velük dolgozni, de nagy öröm is. 

***

Az összejövetelt záró polgármester sajnálatát fejezte ki, hogy a szokástól eltérően, a helyzetre való tekintettel a kitüntetettekkel nem koccinthatnak egy pohár pezsgővel.

Talán majd jövőre...