Hyppolit, a lakáj

Bevallom, zavarban vagyok. Az még hagyján, hogy nem tudom: a Hippolyt vagy a Hyppolit névváltozat-e az „igazi” – így is, úgy írják, ám ez legyen a kisebbik baj –, de azt sem tudom, hogy a felkapaszkodott újgazdagékról szóló nevettető, ám boldog véggel befejeződő történet eredetije az 1931-es, legendássá vált, Csortos Gyulával, Kabos Gyulával és Jávor Pállal készült második magyar hangosfilm-e, vagy azt, hogyan keletkezett a színdarab, erre írták-e a benne felhangzó régi slágereket vagy utólag illesztették belé?

Azt tudom: amikor, sok-sok éve, először láttam a filmet a tévében, elbűvölt – aztán megnéztem az újabb, 1998-ban forgatott változatot is, amelyben többek között Eperjes Károly, a most látott színdarab rendezője is szerepelt. Most pedig láthattuk az Aradi Kamaraszínház tavaszi évadnyitó előadásán a Békéscsabai Jókai Színház tavaly ősszel bemutatott darabját is az aradi nagyszínház  zsúfolásig telt termében, s az előadás végi vastaps alatt megjelent pár pillanatra maga rendező is, aki szerint a darab „két moliére-i mű, Az úrhatnám polgár és a Tartuffe ötvözete. Az úrhatnám polgár maga a Schneider család, a Tartuffe pedig Hippolyt”.

Az immár klasszikusnak nevezhető történet: Schneider Mátyás (a színpadon Reviczky Gábor Kossuth-díjas) a családi vagyont megalapozó ősének portréját büszkén őrző, belsőjében egyszerű munkásembernek megmaradt, jóérzésű fuvarozó vállalkozó olyan jómódba jutott, hogy családja – Aranka, a feleség (Fehér Tímea) és lánya, Terka (Steinkohl Erika) megengedhetik a felkapaszkodott újgazdagok életmódját. Így kerül villájukba a hosszú ideig grófi családnál szolgált (onnan „erkölcsi okok miatt” távozó), csiszolt modorú, diszkrét és mindentudó lakáj, Hyppolit (Kiss Jenő Jászai-díjas), aki – ebben a környezetben természetesen humorosnak, sőt nevetségesnek ható – úri szokásokat vezet be, és egy-kettőre felforgatja a család életét. A darabban van érdekházasságra törekvés, őszinte szerelem (Terka és a magát sofőrnek kiadó szegény, ám rokonszenves gróf – Presits Tamás – között, van jó pénzért szerelembe keveredő lokáltáncosnő – Liszi Melinda –, tenyeres-talpas cselédlányból „első komornává” vedlett Julcsa (Nagy Erika), szintén ádvettlett inas (Csomós Lajos), harsány vállalkozó-főtanácsos (Mészáros Mihály), semmittevő parkettáncos unokaöcss (Gulyás Attila) – szóval sok, vérbő komédiához, de végül „minden jó, ha jó a vége” történethez szükséges figura, a társulat pedig, színész és rendező igyekszik kihasználni mindent, amitől a néző nevethet. És van tánc, van régi, többnyire mulatságos örökzöld sláger (Bőg a tehén, Jaj de jó a habos sütemény, Holdvilágos éjszakán Köszönöm, hogy imádott, Pá, kis aranyom, pá stb.), amitől a darab más lesz, mint a film volt.

Lehet, hogy a békéscsabai Hyppolit nem hagy mély és kitörölhetetlen nyomokat a nézőben, ám kétórás jó szórakozást nyújt egy olyan darabbal, aminek időszerűsége – megváltoztatva a megváltoztatandót – a huszonegyedik században sem veszett el.