Ide besüt a Nap

A múlt péntek délután, csak úgy jutott eszembe, a Kohán György-kiállítás, hogy valaki felhívott, hol is van az a kiállítás, az a terem (a Megyei Könyvtár Maitec Terme), és így én is eljutottam a kiállítás megnyitójára. Elmentem, és nem bántam meg, pedig zsúfolt programom volt a múlt hétvégén.

Amíg hallgattam a kiállítás bemutató beszédeket, nézegettem a képeket, egy Bajor Andor-könyv címe jutott eszembe: „Ide besüt a nap”, amit még a középiskolás éveim alatt olvastam. A könyv tartalmából semmi sem jutott eszembe, de a cím az igen. S azért, mert Kohán mester szinte minden festményébe behatol egy fénysugár, napsugár s ott landol minden képén, a háztetőkön, a virágokon, a fákon, akármin, de valahol megjelenik egy élénksárga sugár.       

De már egy nappal előbb is felsejlett előttem valami sugár, egy felemelő érzés, hogy íme, mi, a mostani Kölcseysek felelevenítünk, újraindítunk egy több mint egy évszázada megszakadt tradíciót. Nagy elődök nyomdokaiban járunk, amikor Kölcsey Évkönyvet adunk ki. Tartalmas könyv a mostani is. Sok minden van benne, de van benne javítani való is, és én gondolom, hogy minden újabb kiadás, ha megadatik nekünk ez a lehetőség, egy arasznyival jobb, gazdagabb, változatosabb lesz.

          Szombaton újabb erőpróba következett, a negyedik Kórustalálkozót rendeztük meg. Az ember azt hihetné, a negyedik már egy bejáratott úton halad, de nem. Szinte a legnehezebb volt megszervezni, és 2-3 nappal a rendezvény előtt szinte még semmi sem volt biztos. De a végeredmény minden várakozáson felüli volt. A Kölcsey Egyesület modernkori történetében a legnagyobb számú közönség volt kíváncsi a műsorra, s bizony senki sem távozott az eseményről elégedetlenül. (S nem voltak kevesen, lásd a fotókat). Megható volt a Csiky Gergely Főgimnázium Leánykórusának megnyitó éneke, amely nem csak adventi, de szinte angyali hangulatot adott az elkövetkező műsorszámoknak. A lányok után tanárnőjük Szabó Csilla is megmutatta mit tud, és csak azt sajnálom, hogy a műsortervezésnél csak egy dalt engedélyeztünk neki. Azután a Diákszínpados Kiss Zsuzsa és Gál Zoltán szavaltak egy-egy verset, majd Garay Zsolt játszott el a hangversenyzongorán egy C. Franck és egy S. Bach művet, a tőle megszokott magas színvonalon. Következtek a kórusok, a Belvárosi Baptista Férfikórus és a Nagyváradi Dalnokok. Mindkét együttesen meglátszik, hallatszik a sok éves tapasztalat, a szakavatott oktatók munkája. A Nagyváradiak dirigense még arra is vállalkozott, és nem kis sikerrel, hogy egy pár perc alatt betanítson a közönséggel egy népdalt. Az egész terem énekelte a dalt.

Másnap, vasárnap, igaz nem Aradon, de a szomszédvár Temesváron egy emlékezetes koncert volt a Millennium templomban, amit sok aradi (30 -40 embert ismertem fel a helyszínen) nem is hagyott ki. Minden várakozást felülmúlt Xavér előadása. A legmeghatóbb az volt, amikor Albinoni Adagio című számát kezdte játszani. Az elején alig hallatszott a közismert adagio motívum, de minden percben erősebb, másabb, gazdagabb tonalitásban került elénk, a végén a lelkem is beleremegett a muzsikába, és már a háromméteres átmérőjű oszlopok és a masszív boltozatok is szinte megmozdultak. De a már-már világvégi hangulatban egyszer csak minden elnémult, s a hirtelen csendben, újfent megszólalt, szinte madárcsipegésként az adagio-motívum. Nehéz leírni azt a hangulatot, csak sajnálhatja, aki nem volt ott…

Akkor, ott, úgy láttam, vagy inkább éreztem, mintha az egyik színes ólomüveg ablak sarkából, egy sárga fénysugár hatol be a templomba, épp úgy, mint a Kohán-bemutatón, vagy amikor a leánykórus énekelt a Kultúrpalotában.

Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke