Lear halála, avagy mit is láttunk?

A hétfő esti, az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház stúdiótermében látott előadás után egy néző kb. ezt mondta: át kell gondolnom, mit is láttam, de az biztos, hogy nagyon tetszett.

Az előadás pedig, a beharangozó szerint a Miskolci Nemzeti Színház és az Aradi Kamaraszínház közös, Lear halála c. produkciója volt.

A színház világában és történetében kicsit is járatos nézőnek aligha kell mondanunk, hogy a Lear király William Shakespeare (Lándzsarázó Vilmos, a minden kultúrában koronázatlan vagy megkoronázott?, XVI–XVII. századi drámakirály) egyik fontos műve. Az irodalomtörténet nem királydrámáinak, hanem (mintegy tíz) tragédiájának sorában tartja számon.

Némelyek szerint az, amit Shakespeare nem írt meg, az nincs is az emberi természet viszonylatában. Ez lehet igaz, vagy nem, ami viszont biztos: a következő századokban, napjainkig, számtalan drámaszerzőt ihlettek meg a nagy angol bárd alkotásai.

A Lear halálaezek egyike.

Az eredeti dráma története alighanem ismert: az idős Lear (i.e. 8. század) fokozatos megőrülését mutatja be, ahogy a három lánya hízelgésére számítva lemond a javukra a koronáról és szétosztja közöttük az országot (Wikipédia-fogalmazás).

George Bernard Shaw (a kiváló, előző században született, de XX. századinak minősülő drámaíró) szerint „Soha senki nem fog a Learnél jobb tragédiát írni”. Amiből annyit biztosan leszűrhetünk: ha a maiak a témához nyúlnak, igen nemes, értékét bizonyított anyagban kutakodnak.

Nos, Keszég László rendező és Enyedi Éva dramaturg adaptációja ezt igazolja: a Shakespeare-téma XXI. századi feldolgozása kiváló színpadi kamaraművet szült. Sikeréhez, távolról sem utolsósorban, két nagyszerű színész – az aradiaknak régóta ismerős Harsányi Attila és az emlékezetem szerint nálunk először fellépett miskolci Rózsa Krisztián – egymást már-már felülmúló színészi teljesítménye járult hozzá a darabban, amely a „megöregedés, a halál, az emberi esendőség problémáját járja körül viccesen és komolyan, ironikusan és szívszorítóan” (az Aradi Kamaraszínház előzeteséből), „úgy adaptálva Shakespeare Lear királyát, hogy az előadás bárkit megérinthessen”.

E sorok íróját, s az előadás végén felhangzó vastapsból ítélve a közönséget is megérintette.