Megszólalás

A Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének Csíkszeredai Képviselete és a Homoródalmási Polgármesteri Hivatal 2010-től évről évre Szabó Gyula-emlékdíjjal jutalmaz egy saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót. 2016-ban a sepsiszentgyörgyi születésű, Kisiratoson élő Vajda Anna Noémi kapta a kitüntetést. Öregapám mesélte című népi gyermekjáték-gyűjteménye után rövidprózával jelentkezett erdélyi és magyarországi irodalmi lapokban.

– Város után falura költöztél, Székelyföldről az Alföldre. Miért?

– Férjhez mentem. Helyváltoztatással járt a házasságom. De nem Szentgyörgyről Kisiratosra, hanem Kolozsvárról költöztünk Kürtösre, miután befejeztük az egyetemet. Kolozsvárról el akartam menni. Kivonulásnak tekintettem. Egy életszakasz kötelező lezárásának. Ő haza akart jönni, velem. Számomra az együtt maradás elsődlegesebb volt, mint a helyszín. Szerettem a házat, ahol felnőtt, ahol együtt élni kezdtünk. Ha magát a várost nem is. Az emberek viszont befogadóak voltak, kedvesek. Az állandó otthon léte egy viszonylag békés helyen mindig is megnyugtató volt számomra. De emellett igénylem a helyváltoztatást. Akkor érzem, hogy élek, ha jöhetek-mehetek, látok-hallok.

– Mi a polgári foglalkozásod, végzettséged?

– Majdnem táncos lett belőlem. A középiskola utolsó hónapjaiban a Háromszék Táncegyüttesbe hívtak. Ehhez otthon kellett volna maradnom. Én viszont el akartam menni. Az egyetemet választottam. Teatrológiát. Már a legelején volt bennem egy több mint sejtelem: hogy sem kritikus nem leszek, és valószínűleg nagy létszámú társulatban sem fogok dolgozni. A szöveg vonzott. És tudtam, hogy ott négy-öt évig olvashatok. Mielőtt le merem írni az első mondataimat. Hamar kiderült, hogy nagyjából egyetlen tanárom van, ő is csak első éven, aki nem fél attól, hogy ha valamit megtanít, sem kevesebb nem lesz, sem munkanélküli. Csak az ő órái érdekeltek. A szakon uralkodó terrorhangulatot, az ostobán értelmezett hierarchiát tanár–hallgató között végképp nem fogadtam el. Akkor nagyon közel kerültem ahhoz, hogy abbahagyjam az egyetemet. A legőszintébb az lett volna, ha megteszem. De mindig volt bennem némi gyakorlati érzék. Eszembe jutott, hogy talán átmehetnék román tagozatra. A katedrafőnökünket, Ion Varticot nagyra becsültem, ezért bizalommal fordultam hozzá. Türelmetlen ember volt, szűkszavú és szigorú, de engem akkor csendesen végighallgatott, megértőn elmosolyodott, széttárta a karját: Szeretettel fogadunk! Ezzel el volt intézve az átiratkozásom. Én pedig attól kezdve a vendégszeretetüket és a nagyvonalúságukat élveztem. Mihai Măniuțiu felesége anyai szörnyülködéssel csóválta meg a fejét: Kedveském, dehát te nem tudsz románul! Maguk majd megtanítanak!, feleltem olyan nyugalommal, melyet csak akkor érezhet az ember, amikor nem nagyon van mit veszítenie. Tudtam, hogy visszaút nincs. Felégettem magam mögött mindent az angolos távozásommal. Főleg, hogy gyorsan utánam szállingóztak az évfolyamtársaim, mikor a szökésemről értesültek. Maradtak ketten-hárman. Majdnem megszűnt az évfolyam. Botrány tört ki, de haragosainknak már nem volt közvetlen hatalmuk fölöttünk. Megpályáztam egy ösztöndíjat, egy fél évre elmentem az ELTÉ-re. Felvállaltan kívülálló lettem. Nem lepődtem meg, hogy nem szívesen közölnek. Inkább rosszul esett. Akárkitől nem közlünk!, harsogta egy újságírónő azok közül, akik anno ott maradtak. Ne kiálts, mert én is kiáltok! Ő nem akárki, ő a kolléganőnk! – mondta a bábszínház művészeti titkára, aki szintén dramaturgiát végzett néhány évvel fölöttünk, és kiállt mellettem. Jó barát volt. A cikk végül megjelent. De már nem tudtam örülni. Bántott az intrika. Hogy csak így lehet. Minek, ha csak így lehet?! Aztán, mikor szárnyra kaptam volna újra, és megjelent egy interjúm, csak a neveket ismertem fel, önkényesen még a címet is megváltoztatták. A lehető legszerencsétlenebbül. Elborzadtam, főleg a színész várható és jogos haragjától, akivel az interjúban beszélgettem. És aki nyilván rám orrolt és nem a szerkesztőségre. Nemhogy az eredeti változatot nem hozták le helyesbítésként, még egy bocsánatkérést sem. Hiába kértem, kilincseltem. Mindenki elzárkózott. Tíz év múlva találkoztam újra a színésszel a temesvári színházban. Megismersz? Persze! Adsz még interjút? Hjaj!... Adok! Ennyi idő kellett, hogy nevetni tudjunk az egészen. Azelőtt viszont mély keserűség maradt bennem. Csalódottság. Teljes elzárkózás évekig. Kimaradtam, be sem kerültem tulajdonképpen a szakmába. Ezek után nem is akartam már. Színházba sem mentem. Kerültem az ismerős arcokat. Kényszermosolyokat. Kényszerköszönéseket. Zavart az a sok máz. Hamisság. Kint laktunk az erdő alatt. A kutyánkkal mindennap kijártam a Bükkbe. Hatalmas állat volt, az egész negyed ismerte, nagy ívben elkerült mindenki. Így attól nem kellett tartanom, hogy megtámadnak. Csak attól, hogy mi ne támadjunk meg mást. Indulás előtt mindig azt mondtam neki: Légy úriember! A férjem szerint csak szerencsém volt. Én mégis úgy érzem, hogy értette minden szavamat, és kíméletből szót fogadott. Nem élt vissza a túlerejével. Az erdőben sokkal jobban éreztük magunkat, mint a város zuhatagában. Otthon aztán filmeket néztem, olvastam, írni próbáltam, nem nagyon ment. A hírhedt negyed embereit kezdtem el figyelni. Az egyszerű ember hamissága is egyszerűbb, gondoltam. Aztán következett az Alföld. Megszületett a lányom. Később apósom rám bízta a mozgássérült központ vezetését. Épp mosogattam egy este. Éreztem, hogy néz és valamit mondana, csak nem tudja, hogy is kezdje. Nem ez a te utad, de most csak te tudsz nekem segíteni. Kedves vagy a betegekkel, a hozzátartozóikkal. Ez a leglényegesebb. Nem az az ember volt, akit vissza lehetett volna utasítani. És nem azért, mert rátarti volt. Hanem, mert szelíd. Tudtam, hogy nehéz lesz, de sejtelmem sem volt arról, mennyire. Ott arra jöttem rá, hogy az egyszerű ember hamissága sem egyszerű. A munkaközösségben olyan jellemvonásokat kellett felerősítenem magamban, mint a szigor, következetesség, feladatleosztás, ellenőrzés, számonkérés. Bele kellett törődnöm, hogy a pletyka, a cselszövés, a gonoszkodások így is koordinálhatatlanok. Arra pedig, ami igazán érdekelt volna, beszélgetni az emberekkel, egyre kevesebb időm lett. Azt vettem észre magamon, hogy egyre több időt töltök egyedül. És ha lehet, már nem az ebédlőn keresztül megyek fel az irodába, hanem az udvaron keresztül. Hogy minél kevesebb emberrel találkozzam. Riadtan tapasztaltam, hogy riaszt a halál. A betegség, az öregedés, a mozgásképtelenség. A megannyi kiszolgáltatottság, mely nap nap után szembenézett velem. Menekültem. Mikor megszületett a fiam, már eldöntöttem, hogy többé nem fogok visszamenni. Hogy írni fogok végre. Nem sokra rá, a szüleim könyvesboltjában találkoztam egy költővel, Ungvári László Zsolttal. Bölöni származású ő is, szegről-végről rokon. Hallomásból tudtam, hogy ír, de addig nem olvastam semmit tőle. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, így bátran szólítottam meg. Kiderült, hogy ő egyáltalán nem emlékezik rám. Újraismerkedtünk. Behozta aNapéjegyenlőséget. Én átküldtem neki aFapárnát. Meg voltam győződve, hogy az az első regényem. Másnap reggelre elolvasta. Tehetséges vagy, csak éppen újra kellene írnod, hogy jó legyen, mondta. Dehogy írom! Ugyanolyan vétek lenne újraírni, mint kiadni. Ezt ma már pontosan tudom. Ám a találkozás meghatározó volt, mert az ő biztatására kezdtem hittel írni. Talán ez a legpontosabb szó, mert sem tudatosan, sem annyira rendszeresen, amennyire szeretném. Azóta jelennek meg az írásaim.

– Hogyhogy még nincsen saját köteted?

– A saját kötet olyan, mint a gyermekvállalás. Ki hamarabb, ki későn érik meg rá. Van, aki soha. Ennek ellenére vállalja. Elhamarkodja. És van, akinek kimarad az életéből. Minden vonatkozásban későn érő vagyok. Sokáig az sem jutott eszembe, hogy egy nap meg fogok halni. Végtelenségtudatban éltem, ahogy a barátnőm fogalmazott. Azaz: szenvedtem. Mert ilyenkor az ember könnyedén odáz. Tény, hogy csak mostanra gyűlt össze kötetnyi vállalható szövegem. Kiadó is csak most érdeklődött először az írásaim iránt. A legigazabb indok mégiscsak az lehet, hogy sokáig féltem írni. Megmutatni magam belülről. Mintha plátói viszonyom lett volna az írással. Vágyakoztam rá, miközben valami félszeg félsz és renyheség akadályozott. Démonaim.

– Szabó Gyula-emlékdíj – mit jelent számodra?

– A díj ajándék. Ritka az igazán jó ajándék. Van, hogy feszélyező, sőt: egyenesen elfogadhatatlan. Attól függ, kitől kapod, mit és miért. Mivel sosem tudtam pontosan bemérni a képességeimet, az értékemet, kialakult bennem egy önbizalmi góc. Nem mondom, hogy hiány, mert csapongok. Alábecsülés és túlértékelés közt. Az ember ehhez a felismeréshez kőkemény arcot vág, és leplez. Vagy összeomlik. Vagy is-is. Aztán arra a következtetésre jut, hogy végtére is erő, ha fel meri fedni saját gyengeségeit. Már egy fél évvel azelőtt tudtam a díjról, hogy publikussá vált volna. Azóta időközönként el-eluralkodott rajtam a szélhámos-szindróma. Az önbizalom-problémás ember nem ritkán gondolja azt, ha elismerik, hogy ez biztos tévedés: többnek hisznek, mint aki valójában vagyok. Aztán történt valami, ami egy csapásra megnyugtatott. A díjátadó előtti héten Bob Dylannak ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Éktelenül felháborodtam a sok igazságtalanságra. Mely úgy halmozódik körénk, mint szemetünk és közhelyeink. A szövevényes politikumra, mely az irodalmat is szennyezi. Az emberiségre, mely saját cselszövései áldozata. Arra gondoltam, hány kimagasló kortárs író nyomorog ma a decens lét alatt! Mert az legfeljebb bosszantó, ha nem tudsz megvenni egy könyvet. De ha nincs miből fizesd a villanyszámlát, miközben jön a tél, nemcsak tűrhetetlen, de elviselhetetlen is. Eközben egy másik réteg pöttyös labdaként dollár- és eurómilliókkal dobálózik! S ezzel együtt szórják el a tévhitet, hogy eldönthetik, mi a minőség. Nemcsak anyagi, egyúttal esztétikai értékdezorientáltak játszmája ez. Mire Csíkba értem, a szerkesztőségben kacarászva adták kézről kézre Dylan megvető levelét. Méltatlan válasza méltó volt a prostituálódott bizottság felé, akiknek ízlését elferdítette a mondén előnylatolgatás és a hatalmi megalkuvás. Ezzel párhuzamosan a Szabó Gyula-díj megbízható elismeréssé nőtt bennem. Fekete Vince úgy fogalmazott: Szeretjük, ahogy írsz. A Székelyföld szerkesztőségétől kapott szakmai megerősítés az otthonom szava. A nagy alföldi pusztaságban. Hogy mégsem süket monológot írok, melyet senki nem hall meg. Hogy talán nem mindegy, írok-e vagy sem. A díj folytán kezdtem Szabó Gyulától olvasni. Lássam, köt-e hozzá valami. A Gólya szállt a csűrre c. vallomását éppen egy Bölöni Farkas Sándor-idézettel kezdi: fájdalmas minden emlékezetem, s mégis kedvesnek tetszik. Aztán az ostorként csapó, rövid mondatai: Szülőföld – immár szülők nélkül. A Sárgaszemű Ivánki, amit tanítani kellene az iskolában. A díjátadó után jutott eszembe, miközben unokahúgával, Margitkával szedtük szálára a homoródalmási közös vonatkozásokat, hogy én bizony jártam is az öregnél! Annak idején munkatársam, az unitárius pap Szabó Laci mondta tizennyolc éve Kolozsváron, hömörődalmási gyökereit nyelvében is őrizve: Gyere, mennyünksze fel Szabő Gyula bácsihoz!