Rőzsegyűjtés

Télidőben Krassó-Szörény vidékén nem ritka a farkasordító hideg, amikor csonttá fagy a föld, és a védtelen verebek is lepotyognak a fákról. A zord idő nem éri felkészületlenül az ott élőket, csak az idegent.

– Ha gondolja, tartson velünk, elvisszük teherautóval tüzelőt szedni az erdőbe, de hozzon kesztyűt is magával, mert ilyenkor, október végén már leszáll a dér, ráfagy a gyűjtögető ember keze a gallyakra – állt elő javaslatával Puvák Gyuri bácsi, Irén kolléganőm édesapja, és noha meglepődtem, de köszönettel betársultam. Ők hárman jöttek: Gyuri bácsi, a fia, Feri és Irén, aki a Temesvári Magyar Tanítóképzőben padtársam és bentlakótársam is volt, abban pedig a sors kezét véltük látni, hogy mindketten a resicabányai magyar iskolába kaptunk kinevezést. Irén albérletbe költözött, nekem a bentlakásos tanulók felügyeletéért cserébe felajánlottak egy szimpla ablakú, tenyérnyi szobácskát: vaságy, asztal, szék, szekrény (félig megtöltve a bentlakás konyhájának asztalneműjével), meg egy kis dobkályha képezte a bútorzatot. Irén hamiskésan hunyorítva jegyezte meg: – Hívatlan vendégnek itt már csak ajtó mögött jut hely. De legalább biztonságban vagy, a gyerekek szemfülesek, vigyáznak rád.

Esküdni mertem volna, hogy ő ajánlott be potyautasnak a teherautóra egy pár ormótlan gumicsizma kíséretében. Nem nyájaskodó, lányosan nyafogó, másokat kibeszélő barátság volt a miénk, hanem csak olyan köznapi, együttérző, apró szívességtevő, ami az iskolai bentlakásos életet megkönnyíti.

Erdei úton kanyargott velünk a teherautó, körös-körül csend és nyirkos, deres hideg. Egy tisztáson leálltunk, és biztos irányítás mellett láttunk dologhoz. Szokatlan munka volt. A letöredezett, lehullott száraz ágak egymásba kapaszkodtak, megátalkodott módon ellenálltak, nehezen hagyták vonszolni magukat, a vékonyabbak törtek, a karvastagságúak alig mozdultak, ragaszkodtak az avarral beterített fekhelyükhöz, és nyűtték a kesztyűt. Hogy a magam gyűjtötte télire való nem sokat nyomott a teherautó rakterében, azt láttam, és azt is, hogy visszatérve, lepakoláskor, annak a többszörösét dobálták le számomra a bentlakás bejáratánál. Restelkedve és mi tagadás, kissé meghatottan, csendes köszönömmel tudtam csak fizetni, ami messziről sem volt arányban a kapott segítséggel, de Gyuri bácsi azt is elhárította. – Fejsze biztosan van a pincében, bemelegítő tornaszernek megteszi. A dobkályha majd elduruzsolgat a tüzelővel, nem lehet megfagyni mellette a télen – mondta, és atyai megkönnyebbülést éreztem ki a hangjából: „na, ezen szerencsésen túljutottunk!”

Igaza volt. Duruzsolt is, vörösödött is a dobkályha, reggelre mégis befagyott a víz a mosdólavórban…

Az akkori idők egyik leghidegebb telét jegyezték az 1953-as esztendőben.

***

A fekete tojásszenet éhesen nyelték a vaskályhák a tantermekben, és a szén átható szaga is ott terjengett a meleg nyomában. Resicabánya kohóinak füstjét, kormát nyelte a város, de aki tehette, már májusban kimenekült a Prolász-völgybe, ahol nyíltak az orgonák. Új osztálynaplókat nyitott az egymást követő sok szeptember, becsengettek, kicsengettek, és az első nyugdíjszelvény láttán döbbenten mondtuk a telefonba Irénnel: „hát ennyi volt?!” De addig is írtunk, távbeszéltünk egymással, véndiák találkozók, üzenetváltások tartották melegen a barátságot, és a „jó, hogy vagy nekem!” gondolata. Szavakkal, öleléssel mégsem búcsúzhattunk egymástól. A kolozsvári Házsongárdi temető távol esik Temesvártól. De egy fuvallat elhozta az üzenetet…

***

ÜZENETEK A MÁRAMAROSI VÉGEKRŐL – KÁDÁR JÓZSEF PIARISTA BESZÁMOLÓI ÉS EMLÉKEZÉSEI (1945–1992) címmel jelentette meg a kötetet Koltai András és Orosz Kristofer Levente. A szerzők juttatták el Kolozsvárra, ahol a római katolikus nőszövetségben ismertették és dedikálták a jelenlévőknek. Sylveszter Józsefné, született Puvák Irén ny. tanítótő a kevésből is kért egy példányt, de nem önmagának. Nekem szánta, hogy a könyv lapjain visszataláljanak Temesvárra az egykori piarista paptanárok, akik áldozatok árán átvészelték a nehéz időket, katedrára álltak, bennünket is oktattak vagy éppen ellenkezőleg, testileg-lelkileg megtörve búcsúztak a földi élettől. Hitbéli híveik és iskolai tanítványaik közül jelenleg is vannak, akik tisztelettel gondolnak rájuk, és e sorokat olvasva remélhetőleg hellyel kínálják őket emlékeik tisztaszobájában.

Az ajándékkönyv lapjairól idézek:

Aubermann Péter (1909–1987) piarista, francia–német–latin szakos tanár, 1932-től a kolozsvári, 1935-től a temesvári gimnázium tanára volt. 1948-ban az egyházi tiltás ellenére állami tanárságot vállalt, 1968-ban hivatalosan is kérte világi státuszba helyezését. (Temesváron a Magyar Vegyes Líceum nagyra becsült tanára volt, tanítványai közül többen ma is élnek, és tisztelettel emlékeznek rá – szerk. megj.)

Blédy Lajos (1912–1978) görög–történelem szakos piarista, 1935-től Temesváron tanított. 1948 után a Temesvárhoz tartozó Freidorfon (Szabadfalu) élt, majd Gyulafehárváron tanított latint a Kisszemináriumban.

Both Ferenc (1872–1937) piarista. 1910-től temesvári házfőnök és igazgató, 1920-tól a rend romániai helynöke, majd viceprovinciálisa. 1925-től 1928-ig Rómában generális asszisztens. Ezután a temesvári, majd a magyaróvári rendházban élt.

Erdély István (1911–1988) piarista. 1937-től Temesváron tanított, majd 1948-tól az ottani piarista templom lelkésze, ahol hősiesen kitart. A sekrestye mellett van egy kis szobája. Harangoztatnia nem szabad, hogy ne zavarja a tudományszomjas műegyetemistákat, akik az iskolát és a rendházat lefoglalták.

Komlósi András (1901–1954), piarista. Plébános volt Óteleken. 1938-tól Temesváron tanított, majd 1943-tól házfőnök volt. 1948 után Freidorf plébánosa. Temesváron Erdély István szobájában halt meg 1954. nagyhetében.

Mertz Károly (1903–1976), piarista, magyar–román szakos tanár. 1928-tól Temesváron tanított, majd 1948-ban az egyházi tiltás ellenére állami tanárságot vállalt és megnősült. (Temesváron a magyar tanítóképzős növendékeket, e sorok íróját is az anyanyelv tisztaságának megőrzésére intette. „Aranyszabály: sohase terjengősen! Fogalmazzunk röviden, tömören, magyarul” – szerk. megj.)

Panyik Tóth Lajos (1890–1955), piarista. 1930-tól a temesvári gimnáziumot igazgatta, 1940-től pedig e mellett a rend romániai komisszáriusa volt. 1945-ben megvakult, 1949-től rendtársánál, Blédy Lajosnál élt Freidorf (Szabadfalu) plébániáján.

Princzinger István (1900–1985), piarista, földrajz–biológia szakos tanár. 1927-től Temesváron tanított. 1948-ban az egyházi tiltás ellenére állami tanárságot vállalt. Élete végén Temesvár-Újkissoda plébániája vette magához. (A temesvári magyar tanítóképzős tanítványok tisztelték tudását, kedvelték a humoráért – szerk. megj.).

Való Ferenc (1921–2005) piarista Nagykárolyban született, eredeti neve Waldmann. 1966-tól a temesvári egyházmegyében szolgált több helyen, végül 1981-től a temesvári piarista templom lelkésze. (Felemelő prédikációi vonzották a város magyarságát – szerk. megj.)

***

Nevek, adatok, információk forrása ez a 93 oldalas szerény kötet, amelyet Irén kolléganőm hagyatékaként a férje, Sylveszter József tanár postázott temesvári címemre, és ezúton osztok meg az egykori tanítványokkal, olvasókkal.

Késő őszi avarról szálanként gyűlt, dércsípte ágakból állt össze, mint az a régi rőzseköteg, hogy fellobbanó fényénél emlékezzék és lángjánál melegedjék minden jó barát.

Sipos Erzsébet