Szerelem, barátság, megtört életek a színpadon

A gyertyák csonkig égnek Márai Sándor 1942-ben megjelent regénye, a szerző egyik talán legismertebb és legsikeresebb műve, amelyet mintegy 60 nyelvre fordítottak le.

Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete, a Pro Identitas Egyesület és az Aradi Kamaraszínház meghívására a budapesti József Attila Színház előadásában egy remek színpadi művet láthattak az aradiak október 5-én este a Ioan Slavici Klasszikus Nagyszínházban: Márai Sándor azonos című regénye alapján a művet színpadra alkalmazta Pozsgai Zsolt, rendezte Csiszár Imre.

„Mindketten tudtuk, ha még egyszer találkozunk, akkor vége lesz az életnek, és természetesen mindannak, ami életünknek eddig tartalmat és feszültséget adott, mert az ilyen titokban, ami közted és köztem lappang, különleges erő van” – nagyjából ezekkel a gondolatokkal – melyek az egyik főszereplő, Henrik szájából hangzanak el – összefoglalható a cselekmény, amiben múlt és jelen egyaránt benne van. Jövő nem lényeges, talán nincs is.

Lehet a szenvedélyes szerelem, vagy akár a sírig tartó barátság az élet értelme? Létezik örök barátság? Megbocsátható a hűtlenség, az árulás a szerelemben, a barátságban? Vajon melyik fáj jobban: a szerelem elvesztése vagy a megtört barátság?

Egy kastélyszobába zárt múlt tragikus eseményei és egy jelenbeli találkozás izgalma, feszültsége elevenedik meg a színpadon, és a cselekmény előrehaladtával lassan összeáll a történet, lassan kiderül, hogy mi az a kegyetlen homály, amely 41 éve keseríti a két férfi életét.

Henrik és Konrád barátsága a gyermekkorban gyökerezett, és szent törhetetlensége még akkor sem merült fel, amikor Henrik megnősült. A férfiak élete, barátsága ettől még ugyanúgy folytatódott, mint előtte: ugyanúgy sülve-főve együtt voltak, együtt örültek és sírtak, és a közös, meghitt, gyertyafényes vacsorák sem maradtak el, innentől azonban hármasban, Krisztinával, Henrik feleségével.

Grófi családban az élethez tartozik a vadászat, és azon a bizonyos 41 évvel ezelőtti vadászaton történt valami, ami gyökeres változást hozott mindhármuk életében. Szarvasra célozva, a Henrik mögött álló Konrád csőre tölt, ám mielőtt meghúzná a ravaszt, a szarvas eltűnik, így a puska nem sül el. Henrik attól a perctől kezdve biztos benne, hogy barátja nem a szarvasra, hanem rá célzott. Attól a perctől lesz gyanús Krisztina viselkedése. Ezt alátámasztja, hogy Konrád másnap eltűnik, Henrik nem találja őt a lakásán, de Krisztinát igen.

Feldúltságában, sértődöttségében, megalázottságában Henrik a vadászházba költözik, és nem látja többé feleségét, még akkor sem, amikor az megbetegszik, majd meghal. Halála után Henrik visszaköltözik a kastélyba, de lehúzott redőnyökkel, elsötétített szobában éli tovább az életét, minden este három személynek terítve vacsorára: Nini, az öreg dajka, Krisztina és saját maga számára.

Negyvenegy évnyi kínzó magány, a bezárkózás, elzártság, a múlt eseményeinek letisztulása, a megválaszolatlan kérdésekre kétségbeesetten keresett válaszok megtört öregemberré tették Henriket, aki 41 évvel a tragikus fordulat után hírt kap arról, hogy a Londonban élő Konrád a városba látogat. A tábornok parádés kocsit küld érte, és a gyertyák fényénél ott vacsoráznak, ahol negyvenegy évvel azelőtt utoljára ültek egy asztalhoz. A vacsora közben beszélgetnek, hallgatnak, üvöltöznek, feszülnek az indulatok, miközben Henrik egyre tisztább képet nyer a múltról, Konrád összeroskad annak a ténynek a fényében, hogy Krisztina gyávának tartotta őt, amiért nem ölte meg barátját azon a vadászaton, és nem vitte magával idegen országba. Az már csak kegyelemdöfés volt, amikor a hűséges dajka, Nini, elmondja Henriknek Konrád jelenlétében (!), hogy halálos ágyán Krisztina őt szólította, őt hívta, őt várta magához.

És, bár Henrik nem kap konkrét választ a kérdésére, hogy Krisztina tudta-e Konrád gyilkos szándékát, a hallgatást igennek vette, és mire a gyertyák csonkig égtek a két férfi örökre elbúcsúzott egymástól.

Henrik tábornok szerepét Lux Ádám Jászai Mari-díjas érdemes művész, Konrád századost pedig Nemcsák Károly Jászai Mari-díjas érdemes, kiváló művész alakította remekül, de meghatározó szerepe volt a Ninit alakító Molnár Zsuzsannának és a vadász Botár Endrének is. Krisztina szellemét, jelenlétét pedig Holczinger Szandra hozta kecsesen, bájosan, elbűvölően, olyan élethűen, ahogyan az a két férfi elmondásai alapján megelevenedett a néző szeme előtt.

A közönség egy emberként állva tapsolt az előadás végén, majd a közös Himnusz-énekléssel zárult az este.

(fotó: jozsefattilaszinhaz/hu)