Temesvári Parasztopera Aradon

A „nagy színház”, az igazi színház egyik ismérve, szerintem, hogy a néző évek, évtizedek múltán is emlékszik az előadás egy-egy jelenetére. 

Emlékezetemben jónéhány ilyet őrzök, s most, a szerda esti nagyszínházi aradi előadás után legalább kettő társul hozzájuk a Parasztopera temesvári produkciójából. Az egyik Tündérke, a hintázó „nagytiszteletű asszony” (amúgy irreális), kitűnően megkomponált szerelmi jelenete a Cowboyjal, a másik a családi – dühvel, virtussal, az igazságot elfogadni nem akaró kétségbeeséssel, a „nem az apád fia a vőlegény testvére” szöveg megszállott ismételgetésével előadott – tánc, amelynek végén az apa megtört, összeomlott öregként vonul le a színpadról.

Két, de akár egy ilyen jelenetért már érdemes színházat csinálni.

A Parasztoperát az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, legérdekesebb magyar darabjaként emlegeti a sajtó, és méltán. Egy évtizede megy magyar színpadokon sikerrel. Furcsa, szokatlan, meghökkentő darab, műfaja szerint – „énekelve beszélnek” áriákkal, recitativókkal – kétségtelenül opera. (Hogy „paraszt”-e, vagy inkább csak falusi, afelől talán vitatkozhatnánk; furcsa, például, hogy „lángoló abszintot” iszik a magyar paraszt). Fölöttébb szokatlan, hogy magyar (közelebbről erdélyi – mezőségi, kalotaszegi, székely) népdalokkal, magyar (helyenként, például az állomásfőnök jelenetében „giccses”) műdalokkal meg barokk zenével – erre utal, a hangzáson túl az élő, azaz ténylegesen jelenlévő hattagú zenekar csemballója –, dzsesszes, rock-os, sőt countrys, a műfajokat lépten-nyomon váltogató zenével adják elő a Parasztoperát.

Uramisten, mi jöhet ki egy ilyen káoszból? – kérdezheti némi joggal a pallérozottabb ízlésű néző, aki nem látta az előadást.

Ha viszont látta, nem kérdez, de őszinte vastapssal köszöni meg az egészében nagyszerű produkciót, amelynek sikeréhez – a szövegkönyvíró Pintér Béla, a zeneszerző Darvas Benedek, a koreográfus Katona Gábor, a díszlettervező Varga-Járó Ilona, a jelmeztervező, Kiss Julcsi, a díszlettervező Varga-Járó Ilona, a jelmeztervező Kiss Julcsi, a világítástervező Mervel Miklós, a zenei vezető Cári Tibor és mások mellett – a Temesvári Csiky Gergely Színház tíz színésze is hozzájárult. Nem utolsósorban természetesen a (romániai származású) rendező, Szikszai Rémusz (aki, ha elfoglaltsága engedi, az Apa szerepében is fellép másod-szereposztásban).

A Parasztopera balladisztikus történetet dolgoz fel: egy család (hogy hol és mikor, közelebbről meghatározhatatlan, valamikor a legújabb korban) lakodalomra készül, ám kiderül, hogy a frigy nem jöhet létre, mert a menyasszony a vőlegénynek unokatestvére (bátyjának gyermeke), s később az is, hogy saját fiát, az Amerikából vastag pénztárcával visszatérő, de fel nem ismert „cowboyt” felesége biztatására saját apja nyereségvágyból baltával agyonvágja. Tragédia, paródia, helyenként vígjáték, tragikomédia – maga az élet, mondhatnánk nem nagy túlzással. Irodalmi művek sorát idézhetnénk „ihlető forrásként”, de ne bajlódjunk ezzel: a temesvári Parasztopera, kisebb hibái dacára  kitűnő színházi produkció, amelyhez foghatót fenntartás nélkül kívánhatunk a közönségnek. A szereplők – Kiss Attila (Roland, a vőlegény), Tokai Andrea (az Anya), Balázs Attila (Apa), Julika, az árva leány (Lőrinc Rita), Etelka (menyasszony, Tasnádi-Sáhy Noémi), Tündérke (nagytiszteletű asszony, Éder Enikő), Feri (tiszteletes, Kocsárdi Levente), Állomásfőnök (Aszalos Géza), Cowboy (Molnos András Csaba), a karvezető (egyébként dramaturgiailag eléggé megkérdőjelezhető figura, Mátyás Zsolt Imre) – emlékezetes alakításokkal járulnak hozzá az előadás sikeréhez.