Az „óriás”!

A 2000-es évek elején barátaimmal sokat jártunk horgászni a Fehér-Körös országhatár közeli részére. Nagyon szerettük ezt a folyót – én ma is nagyon szeretem –, mert halállománya nagyon bő és sokrétű volt.

Augusztus közepe lehetett, én a nyári szabadságomat élveztem, amikor egy keddi napon, úgy dél tájban megcsörrent a telefonom. A vonal másik végén Pali barátom – ő már akkor nyugdíjas volt – rekedtes hangja szólalt meg: „Tibikém, most hallgattam a vízállásjelentést a rádióban. A Fehér-Körös szintje a mi horgászhelyünk környékén egy méteres, ami éppen jó az amurozáshoz. Laci is szabadságon van. Mit szólnál egy négynapi horgászáshoz? Csütörtök délben indulnánk”. Mit szólhattam volna, futottam bevásárolni. Még szerencse, hogy a horgászfelszerelés rendben volt, ezzel nem kellett bíbelődni.

Csütörtök délben azután következett a kocsiba való bepakolás. Ez nem egy egyszerű dolog. Be kell rakni három ember négy napra való élelmét, vizét, sátrat, felszerelést és még sok mást. Én lévén a legkisebb a társaságban, a hátsó ülésen kaptam helyet a rengeteg cucc között. Alig tudtam megmozdulni. De mit nem tesz meg egy megrögzött horgász azért, hogy eljusson az egyik kedvelt horgászhelyére, főleg ha az út csak egy órát tart.

Szerencsére a régi helyünk szabad volt. Ez egy körülbelül 20 méter széles homokos porond, mögötte hatalmas fákkal és bokrokkal. Szemben a poronddal a meghorgászandó víz körülbelül 2 méteres, lassú folyású.

A sátor felhúzása után, az egyik nagy bokor árnyékában megástunk egy 60 cm mély és 80 cm széles gödröt, amit műanyag fóliával béleltünk és egy már otthon elkészített tetővel fedtünk le. Ez volt a hűtőszekrényünk. Ebbe került az étel – a konzerveket kivéve –, a víz és persze néhány üveg sör.

Etetőanyagnak körülbelül 10 kg szemes kukoricát gyűjtöttünk össze hármunktól. A horogra pedig a garázsomban körülbelül 6 napja erjedő kukorica – képzeljék el milyen „illata” lehetett!!! – került. Ezt különben az amur és a ponty is nagyon szereti.

Estefelé Laci barátom beszórt 3 kg kukoricát a meghorgászandó helyre. Majd helyükre kerültek a botok – fejenként 3. Sötétedés előtt feltettük a világító kapásjelzőket, és kezdődhetett a horgászás. Úgy 22 óra tájt megérkezett a szúnyogok hada is. Nem volt mit tennünk, bemenekültünk a langyos vízbe.

Már vagy két órája áztattuk magunkat, amikor észrevettem, hogy Laci botján az egyik kapásjelző hirtelen emelkedik, majd az orsó fékje is sivítani kezdett. Rohantunk ki a vízből. Laci bevágott a halnak és nagyot kiáltott: „gyerekek ez óriási”. A hal már lehúzott körülbelül 60 méter zsinórt, amíg Laci meg tudta állítani. Következett a fárasztás, ami nem volt gyerekjáték, mert a hal többször kirohant, miután már azt hittük, hogy elfáradt. Laci barátunk már kezdett lihegni a fáradtságtól, amikor végre háromnegyed óra fárasztás után az amur – mert az volt – megadta magát. Mérlegelésnél derült ki, hogy 23,5 kg. Ezt a hatalmas és erős halat semmiféle haltartó nem bírná ki, úgy, hogy felkantároztuk és úgy tettük vissza a vízbe.

Közben a szúnyogok is visszavonultak, úgy, hogy nyugodtan ünnepelhettük a sikert egy-egy üveg sör kíséretében.

A következő éjszakán sikerült még Pali barátomnak egy 9 kg amurt fognia, én pedig megelégedhettem egy 5 kg-os nyurga ponttyal.

Sajnos szombat reggelre az „óriás” megdöglött, éppen ezért gyorsan szedelőzködnünk kellett nehogy megromoljon a nagy melegben. Hogy hazáig kitartson friss csalánnal tömtük ki a hasüregét.

Gyönyörű horgászat volt, csak azok a fránya szúnyogok ne lettek volna.