Fogságban

– Tudtam, tudtam, hogy nem lesz jó vége! – siránkozott a kis ponty.

– Fejezd már be! Ezzel semmin nem segítesz.

Tettek még egy kört, unos-untalan a háló falába, vagy más kétségbeesetten vergődő halba botlottak.

– Elnézést! – lökött félre a nagyobbik egy törpeharcsát, aki méla undorral hörpölte a felkeveredő iszapot.

– Háló, háló, mindenhol háló... meglátod, bátyus, nem lesz ennek jó vége!

– Ezt már említetted! – csikorogta egy naphal, és megbökte a ponty oldalát. – Jó lenne, ha nem keltenél pánikot.

– Minek idegeskedni? – tátogott a törpeharcsa. Majd szép lassan minden megoldódik.

Nyílt a háló szája, s egy kis dévérkeszeg pottyant a többiek közé. Réveteg tekintettel bámult körbe, s megpillantva az egyik sarokban lapuló csukát, ijedten a nagyobbik ponty mögé bújt.

– Ostoba! – dohogott a csuka. – Kinek van kedve ilyenkor vadászni? Nézz rám, alig élek. A nagy Valaki ott a parton úgy kicibált a vízből, mint valami kiselejtezett bakancsot.

Vad csapkodás a felszínről. Újabb társuk volt olyan ostoba, hogy bekapta a horgot, s most csapdába esett. Nem telt bele öt perc, egy nagy feketesügér csobbant a vízbe, egyenesen a törpeharcsa fejére, mire az régi ellenségét megpillantva kétségbeesetten fúrta fejét az iszapba. A sügér elkeseredetten körözött, majd megállt a nagy ponty mellett.

– Itt kell találkoznunk? – húzta fel a száját gúnyosan.

– Ismerem magát? – hátrált a potyka, s lassan eloldalazott a sügér közeléből.

– Te feketékkel barátkozol, bátyus? – súgta a kicsi, de a másik egy szigorú pillantással elhallgattatta.

A feketesügér előkelően – amit ugye az ember, illetve a hal egy nyugati rokontól el is vár – hordozta körbe tekintetét. Szeme megállapodott egy raj bodorkán és küszön, megeresztett egy kaján vigyort, majd sütkérezni kezdett a felszínen.

– Bátyus – kezdte félénken a pontyocska, szemét a naphalon tartva. – Mi lesz velünk?

Az idősebb elgondolkozott.

– A Nagybajszú mesélt nekem régebben a Valakik által megfogott halak sorsáról. Elviszik valahová őket, ahonnan soha nem jönnek vissza.

– Mi történik velük?

– Nos... az öreg  története szerint megeszik  őket...

– Jaj!

– ...de lehet, hogy valami sokkal jobb helyre kerülnek.

– Hová? – pityegett a kis dévér.

A ponty válaszolt volna, ám valaki megemelte a hálót, egyenesen ki a vízből. Mindannyian rémülten csapkodni kezdtek, bár tudták, hiábavaló próbálkozás. A haltömeg tetején a feketesügér hánykolódott, tekintetében nyoma sem volt az előbbi pökhendiségnek. A két ponty összesimult, s csak úgy tessék-lássék csapott egyet a farkával. A törpeharcsa tettetett nyugalommal nyelte a levegőt, néha-néha brekegett egyet.

Hamarosan kosárba, majd mérlegre kerültek.

– Szép! – bólogatott elismerően az egyik ember. – Akár még első is lehetsz.

A horgász büszkén mosolygott.

– Ugye megmondtam, Jani bácsi! Ez a hely lesz a nyerő!

– Azért ne igyál előre a medve bőrére. Feljebb is szépen fogtak...

A horgász megmarkolta a kosarat és visszaborította tartalmát a vízbe. A foglyok elinaltak a szélrózsa minden irányába, kábán, ijedten, de idegeiken már végigborzongott a szabadság mámora. A csuka besurrant a part menti hínár közé, a két ponty megkereste a csapatot, a naphal pihegve bújt egy kő mögé. Egyedül a feketesügér maradt a felszínen s szívott néhányat a friss vízből.

– Ezen is túl vagyunk! – majd méltóságteljesen körülnézett, hátha észrevesz egy alélt halacskát az imént kiszemelt rajból.

A horgász a parton kiterítette száradni a hálót, s megpillantotta a törpeharcsát, kinek tüskéje beakadt a háló egyik szemébe. A hal mélán bámult az emberre, aki kiszabadította, s visszaengedte a vízbe, majd elindultak, egyik a díj, a másik az élet felé.