Paducoztam a Visón

Tavaly augusztusban Máramarosban voltam néhány barátom meghívására. Amire sokan – de főleg a horgászok – emlékeznek, az a néhány évvel ezelőtt, az itteni bányákból a Visóba, majd a Tiszába került nagymennyiségű cián, amivel a halállományt megtizedelték. A Visó és a Tisza barátaim szerint már kiheverte a szennyeződést, így hal is van benne: mint minden közepesen gyors, sóderes aljú folyóban, főleg paduc. Horgászik is rá boldog-boldogtalan. Majd mindegyik ígéretes helyen látni két-három spiccbotos horgászt partról, térdig állva a vízben, ahogy dobnak és úsztatnak. A csali régebben főleg puliszka, vagy ahogy errefelé mondják, málé volt, mostanában itt is inkább csonti, vagyis, ahogy itt nevezik légypondró.

Leordina és Ruszkovo között található a legideálisabb paducozó hely. Különösen nyár végén. Tudományos magyarázat nemigen van rá, de tény, hogy ez az időszak a paducé, vagy ahogy a szatmári, ugocsai barátok mondják, a paluszté. Meg lehet fogni a jég alatt is, már aki rá mer merészkedni a jégre. Az én tiszakóródi barátaim elmondása szerint, a falu alatti visszaforgó jege alól szedték ki őket pár éve. Az ottani öt méternél is mélyebb gödörben teleltek a halak, de a Tisza jege nem olyan, mint egy műjégpálya, itt bármikor beszakadhat. A kóródi fiúk is úgy merészkedtek rá, hogy lefektettek egy hosszú létrát, s azon át közelítették meg a lékeket.

De mit is kell tudni a paducról? Például azt, hogy az egyik legízletesebb halunk. Igaz, hogy szálkás, és nem nő nagyra, a félkilós már szépnek számít, de jól beirdalva, paprikás lisztben ropogósra kisütve, fokhagymás lével megcsurgatva fenséges étel. Minden közepesnél gyorsabb folyóban előfordul, ám igen érzékeny.

A pontyfélék családjába tartozik, teste hosszú, előrenyúló orrban kezdődik, szája jellegzetesen alsó állású. Hátúszója kékesszürke, a többi úszója vöröses árnyalatú. Lassú növekedésű, ivarérettségét három-négy éves korában éri el.    Egyaránt elfogyasztja az apró állati eredetű táplálékot és a köveken, valamint a vízi építményeken megtelepedett algabevonatot; utóbbit kissé oldalra fordulva, kemény ajkaival csipegeti le. Innen ered, hogy a sekélyebb, áttetsző vízben gyakran látható, amint fel-felvillan egy-egy legelésző paduc ezüstös oldala. Szerencsés esetben szabályos paducnyájakat is látni. A Felső-Tiszán nem is olyan ritka ez a látvány, de a tapasztalt horgász ilyenkor csak gyönyörködik, a botot a fűbe fekteti. A látott paduc ugyanis szinte sohasem veszi fel a horgot. Amikor barátaimmal horgásztunk a Visón itt se nagyon akarta. De azért csak kiszedtünk vagy tízet, és tűzön átforrósított köveken ropogósra sütöttük őket. Két oroszi, amúgy ruszin horgász meg hideg csíki sört hozott, így pompás lett a délután. Nagyon jól éreztem magam!

Kádár Tibor