Úszásból jeles!

Augusztus közepe felé jelzéseket kaptam horgásztársaimtól, hogy érdemes pontyozni menni az általam is kedvelt kisdombegyházi horgásztóra.

Laci és Kornél barátom persze azonnal beleegyeztek a kiruccanásba. Péntek hajnalban be is pakoltunk a kocsimba és irány Kisdombegyháza.

Már virradt, amikorra a tó partjára értünk. Gyönyörű látvány fogadott, már ami a halakat illeti. A hatalmas ugrások és burványok láttán joggal reménykedtünk egy remek horgásznapban. „Ez igen, mondta Laci, tenyerét dörzsölve, ma aztán lesz szórakozás.”

Gyorsan kipakoltunk, szerelni kezdtük botjainkat. Én egy feedert és egy pontyozó botot szereltem össze. A feeder horgára mézes CUKK kukorica került, míg a pontyozóéra általam főzött kukorica. Laci barátom igen sokat bíbelődött botjaival. Meg is kérdeztem tőle, hogy miben sántikál, mire a válasz ez volt: „egy új módszert dolgoztam ki, azt szeretném kipróbálni”. Hát majd elválik, gondoltam.

Telt-múlt az idő, de pontykapásnak se híre, se hamva. Kornél már nagyon kezdett búslakodni, amikor hirtelen megszólalt a kapásjelzője. Bevágás, kis ellenállás a zsinór végén és már kint is volt a fél kilónyi retúrponty. Mosolyogtam is a bajuszom alatt, persze nem „rosszmájúan”.

Ezek után nagyon sokáig semmi, csak egy feketerigó fütyörészett a fölöttem lévő ágon. Tíz óra körül lehetett, amikor kényelmes horgászszékemben elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy barátaim kiabálnak: „Tibi, a botod...” Felugrottam székemből és láttam, hogy a drága feeder botom úgy 15 méter távolságra úszik a víz felszínén a tó közepe felé. Szerencsémre a Maros partján nőttem fel, ott is tanultam meg úszni, korom ellenére még ma is eléggé jól úszom. Nos, le a ruhát, órát, szemüveget (azért fürdőnadrág maradt rajtam), és ugrás a vízbe. Körülbelül 25 métert úszhattam, amíg elértem a botomat. Kikapcsoltam a felkapókart, hogy a hal (ha még egyáltalán a horgon van) ne akadályozzon, majd jobb kezembe fogva a botot, bal karomat használva úszásra araszoltam a part felé. Körülbelül 5 méterre lehettem a parttól, amikor felnéztem és meghűlt bennem a vér. A parton mintegy 15 főnyi társaság biztatott. Amikor már derékig ért a víz, visszacsaptam a felkapókart, és tekerni kezdtem az orsót. Nem akartam hinni a szememnek, a hal még a horgon volt és nem is akármilyen. Keményen harcolt, de végül sikerült megszákolnom – horgásztársaim éljenzése és tapsolása közepette – a 4,80 kg-os tükörpontyot.

Estig még fogtunk sok szép pontyot, de én az elsőnek örültem a legjobban, hiszen egy igazi sikerélmény volt partra kényszeríteni. Sokáig emlékezni fogok erre a rendkívüli horgászkalandra.

Kádár Tibor