Ujj János

Olvasom az írott médiában, a tévében egy kisfilmen látom is a közelmúltban (immár néhány évtizede) felfedezett apokrif ókori dokumentumokkal kapcsolatos kommentárokat. A kifejezést kevésbé ismerők számára pontosítok: az apokrif minősítést kapják az olyan írásos dokumentumok, amelyek tartalmát az egyház (vagy történelemtudomány) nem ismeri el, vagy azok hitelességét, eredetiségét kétségbe vonja. Jelesen most azokról az épen maradt vagy töredékes írott szövegekről (Holt tengeri tekercsek, de nem csak) van szó, amelyeket a múlt század vége felé fedeztek fel, és nevezték el többek között Fülöp, Mária Magdolna, sőt Mária evangéliumának is.

Olvastam Bodó Barna hazai és külföldi szolgáltatásokat összehasonlító eszmefuttatását a vasútról. Hogy Nyugat Európában a nem szupergyorsnak számító vonalakon is (lásd Róma és Nápoly között) 200 kilométeres sebességgel száguldanak a szerelvények. Miközben idehaza a szó szoros értelmében döcögnek még a jelentősebb távolságot teljesítő vonatok is.  Hat és fél évtizeddel ezelőtt pöfögő gőzmozdonnyal vontatott szerelvényen ugyanannyi idő alatt (tíz óra) utaztam a fővárosig, mint manapság.

Visky András Kitelepítettek és Illegalisták c. könyveinek minapi bemutatója kapcsán villant eszembe egy hat évtizeddel ezelőtti történet. Harmadéves egyetemista voltam Bukarestben, amikor a véletlen (a sors?) összehozott egy elsőéves földrajzszakos hallgatóval. Ő is, hozzám és brassói Jani barátomhoz hasonlóan, kereste a fővárosba került magyar hallgatók ismeretségét.

Naponta nézem, hallgatom az Európa Unióról, annak tevékenységéről, határozatairól szóló híreket. Szinte nem telik el olyan nap, amikor azok között ne találnék kettős mércével hozottat. Amikor ugyanolyan „vétségért” elítélnek bizonyos országokat, másoknál viszont behunyják a szemüket. Magyarországot már egy évtizede elítélik a déli határán felépített, az illegális migránsokat feltartandó kerítés miatt, míg Lengyelország ugyanazért dicséretet kap. Pedig mindkét létesítmény ugyanazt, Európa lakosságát, kultúráját védi.

Egy magyar ellenzéki politikus (előadó, elemző?) egy minapi polgári fórumon elhangzott hozzászólása igencsak mellbevágott. A regnáló kormány kultúrpolitikáját bírálva kijelentette, hogy az utóbbi években az irodalomban olyan szerzőket szedtek elő a „naftalinból” (nem evvel a szóhasználattal élt), akiknek nem lenne mit keresniük a magyar klasszikusok között.

Bár nem most, hanem néhány évtizede hallottam, de emlékezetemben megmaradt annak a kárpátaljai polgárnak a története, aki életében úgy volt öt államnak a polgára, hogy egy helyről, a szülőföldjéről ki sem mozdult. A Monarchiában született, mint magyar állampolgár.

Nemrég olvastam, hogy Romániában a lakosság közel kétharmadának pozitív a véleménye az 1989 előtti rendszerről, a fele pedig jó vezetőnek tartja a kivégzett diktátort. Barátaim túlnyomó többsége igencsak csodálkozott a hallottakon, néhányan fel is háborodtak a hír hallatán. Hogyan lehetséges ilyen nosztalgia egy negyven éven keresztül regnáló olyan társadalom után, amelyben az alapvető emberi jogokat lábbal tiporták, amikor az életnívó a bányászbéka sleppje alá süllyedt? – kérdezgették.

Amikor hónapokkal ezelőtt meghallottam Kollár Kingának az Európa Parlamentben tett megjegyzését, miszerint szégyelli, hogy magyar, azt találgattam, hogy akkor miért vállalta el a tisztséget, hogy Magyarországot képviselje. Miért nem utasította el a felkérést, hiszen nem is él szülőhazájában, már luxemburgi állampolgár.

Csak a fejét strucc módjára a homokba dugó (ez a mondás csak jelkép, a futómadár sohasem dugja fejét a homokba!) európai politikus és fanatikus liberális polgár állítja azt, hogy a kontinens jó irányba halad. Az évek óta lefele irányuló mutatók a gazdasági csőd előrejelzői, míg a kontinens vezetése elleni megmozdulások, illetve az EU-s tagországokban tartott választások és szinte valamennyi közvélemény-kutatás eredménye a növekvő társadalmi elégedetlenség releváns mutatói.

Úgy elharapózott az erőszak a politikában, hogy lassan már az lesz a ritkaság, ha a világban a folyó háborúkon kívül eső területeken hetente nem történik valamilyen erőszakos cselekedet valamilyen rendezvényen. Ha egy békésnek induló felvonulás, tiltakozó gyűlés nem torkollik véres verekedésbe, erőszakos randalírozásba, anyagi javak feldúlásába, brutális összetűzésbe a rendfenntartókkal. Vagy, ami még rosszabb: lövöldözésbe, amelynek halálos áldozatai is lesznek.

Valószínűleg nincs olyan józanul gondolkodó román állampolgár, aki ne észlelné az ország katasztrofális gazdasági helyzetét. A korábbi kormányok olyan kölcsönöket vettek fel felelőtlenül, amelyek a csőd szélére taszították az államot. Állítólag a jelenlegi államadósság visszafizetésének részletei az évi GDP 61 százalékát teszik ki.

A sóhivatal valamikor a középkorban, sőt még azt követően is igen fontos szerepet töltött be a magyar (de nem csak!) királyi államigazgatásban. A só bányászata és forgalmazása királyi kiváltság volt.

Hallgatom az orosz–ukrán háborúhoz kapcsolódó egyes nyugat-európai politikusok nyilatkozatait.  Egybehangzó vélemény, hogy a konfliktusban Oroszország végső legyőzéséig kell támogatni Ukrajnát. Hm… Elgondolkozom: ez esetben a végtelenségig (vagyis az utolsó ukrán zászló alatt harcoló katona haláláig?) tartó fegyverdörgésre számíthatunk itt a szomszédunkban.

Azt hiszem, az ókori görögök mindenekelőtt azért találták ki az olimpiai játékokat, hogy egészséges sportolói versenyszellemet teremtsenek a poliszok polgárai között. Másodsorban (de nem mellékesen) azért, hogy a játékok ideje alatt megvalósítsák a tökéletes békét a görögök lakta területeken. A játékok idejére a görögök felfüggesztették a háborúikat.

Egyik korábbi jegyzetemben említettem, hogy kedvenc természetfilmjeim közé tartozik az Élet a fagypont alatt című sorozat. Az Alaszkában élők mindennapjait mutatja be a nézőknek. Végiggondolva, azok az emberek, családok elvileg pattintott kőkorszaki életmódot folytatnak. Többségük vadászatból, halászatból, gyűjtögetésből él. A különbség csak a 21. századi eszközök, mint a lőfegyver, a láncfűrész vagy a motoros hójáró és, a motorcsónak, valamint a telefon használata.