A bőség üres kosara!

Mozit először talán négyéves koromban néztem: King Kong volt a „főszereplő”. Később western filmeket izgultam végig, Stan és Pan, Sicc úrfi nevetettek meg. Shirley Temple gyermekszínész volt a kedvenc. Valami nagyon szépet, meghatót láttam a 15 éves Alida Vallival.

Kezdetnek nem volt rossz. Jó volt, szép volt.

A 16 éven felülieknek készített filmeket már csak akkor láttam, amikor nem értettem, mire való volt a korhatár.

Halálos tavasz: sejtelmes vetkőzés egy spanyolfal mögött…

Tóparti látomás: egy fürdőruha nélküli, vízbe ugró, női test… messziről fényképezve.

Nem tudnám összerakni azt a rengeteg örömet, amit a mozi és, az 1960-as Római Olimpia óta a televízió szerzett nekem. Egy adó! Talán kettő. Később valamivel több.

Mostanában, évekkel korábban, mintha elszakadt volna a film.

A bőség üres kosara!

Három számjegyű lehetőség. Válogathatok.

Reklám! Nagy semmi! „50 dolláros” filmek, sorozatban.

Elég sok szemét, mocsok, női pankrátorok a szorítóban.

Tovább! Tovább! Tovább!

Végre! Egy természetfilm, sport. „Örömkönnyeket” hullatok, ha valami igazán jót és szépet találok. Legyen az a legelcsépeltebb retro.

Mi ez?

Torz, nosztalgiába fulladó látás, a mai értékek semmibe vevése?

Kinek a készülékében van a hiba?