A hegyek világa lett örök otthona

Első emlékem Erőss  Zsoltról több mint tízéves. Stefanov Titusz, az aradi hegymászás és turizmus egyik ismert „nagy öregje” szervezkedésbe kezdett. 

Bejelentette, hogy meghívja Aradra Zsoltot, aki az első sikeres magyar Mount Everest-expedíció keretében egyedül érte el a világ tetejét. Attól kezdve számoltam a napokat, órákat, hogy kezet szoríthassak a nagy emberrel.

Ő volt az első, Everestet megjárt hegymászó, akivel kezet foghattam. Jólesett a kedvessége, nyíltsága, nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy társaságában lehettem.

Székelyföldről indult el a világ legnagyobb hegyeire. Tudom, mit jelent Romániából kevés pénzből eredményeket elérni a világ azon tájain, ahova más országokból óriási költségvetésű csapatok indulnak. Zsolt viszont rendkívül ambiciózus és ügyes hegymászó volt, művészien ki tudta állítani a szükséges pénzösszegeket céljai megvalósítására.

Az előadáson büszkén álltam mellette, átélve az Everest-expedíció minden lépését, Zsolt hiányos romántudása miatt én fordítottam, legalábbis próbáltam fordítani sziporkázóan humoros előadását. Mivel addig csak román nyelvű előadásokat hallgattam, élvezet volt számomra anyanyelvemen a serpák földjéről hallani.

Én akkor még az expedíciós hegymászásnak nagyon az elején jártam (most sem mondhatom, hogy sikerült volna elérnem azt a rutint, amire Zsolték szert tettek a számos expedíció során), így minden igyekezetemmel azon voltam, hogy minél többet ellessek egy igazi nagy hegymászótól.

Az első magyar Everest-mászásnak nagy ára volt, több expedíció nem sikerült. Zsolt ott fenn, a világ tetején megemlékezett elvesztett társairól a csúcson készített kis videoban.

Az Everest csúcsát elérni óriási tett volt, az 1950-es években nemzetek versengtek azért, hogy a csúcsra feljussanak. Nagy erőbedobás, komoly, katonás szervezés, nagyszerű emberek összefogása hozta meg a sikert.

2002-ben a kicsi Magyarországról is újra elindult egy csapat. Ahogy Zsolt mondta: „megharcoltunk annyi expedíciót és vihart, majd lassan-lassan elérhetővé vált a Föld legnagyobb hegye”.

Ott állt, alatta volt az egész Mount Everest. Később még 9 alkalommal érezhette bakancsának talpa alatt a 8000 méteres hegyek lélegzését, szívdobogását. Mert a hegyek igenis élnek. Jégből és hóból, kemény sziklából formázott világuk csak látszólag élettelen. A hegynek tekintélye, egyénisége van. A Föld Istenanya, a Chomolungma kegyes volt a magyar mászóhoz, az expedíció tagjai pedig állami elismerést kaptak.

Az előadás után Titi bácsinál baráti beszélgetésre gyűltünk össze. Igyekeztem minél több információt megtudni azokról a hegyekről, melyeket én is célba akartam venni.

Pár hónapra rá bal lábam térdoperációja miatt bevonultam a kórházba, ott motivációs tréningként elolvastam Erőss Zsolt könyvét. Ez segített mindabban, ami utána következett, abban, hogy újra talpra álljak, és sikeresen megmásszam első feladatként a Maros-parti töltés legalább 4 méteres dombját.

Valahányszor elindultam a nagy hegyek felé, előbb felhívtam Zsoltot, tanácsot kértem tőle. Pakisztánban, Nepálban rendkívül örültem annak, ha serpák róla meséltek. A K2 alaptáborában kiderült: a mi szakácsunk ismerte Zsoltot, egy másik expedícióban neki főzött…

Igazából úgy gondoltam: hallhatatlan, életkedve, humora, barátságos stílusa valahogy kizárta annak a lehetőségét számomra, hogy történhet vele valami rossz. Későbbi előadásain csodálattal néztem, hogyan tudja bemutatni a legnehezebb mászások történeteit minden drámát mellőzve, hogy az ember még úgy is gondolja: szinte játék az egész. Pedig sosem volt játék.

A világ 14 nyolcezresét megmászni sokszor egy életre szóló feladat. Nem 14 expedícióról van szó, hanem sokkal többről. Olyan terület ez, ahol nem lehet hibázni, nem lehet rosszul dönteni súlyos következmény nélkül. Reinhold Messner, a világ legismertebb, legsikeresebb hagymászója a 14 nyolcezres megmászása után írt könyvének borítólapján egy pecsét grafikája látható, a pecséten az áll: „Túléltem”.

A hegymászásban a csúcs elérése csak az a pont, ahonnan az ember a következőkben a túlélésért küzd. Minél magasabbra mászunk, annál távolabb kerülünk megszokott világunktól, ahol, ha jól viselkedünk, vigyázunk magunkra, nem igazán történhetnek rossz dolgok velünk.

A visszatérés az otthonba egy ilyen mászás után megváltoztatja az ember életszemléletét a világról és annak dolgairól.

Az igazi tét mégsem a csúcs elérése, hanem az életben maradás. Senki sem indul neki a nagy hegynek azzal a gondolattal, hogy meghalhat, még akkor sem, ha ez a lehetőség minden lépésben benne van.

Zsoltnak 10 nyolcezres sikerült, de az út, amit ezért bejárt, rendkívüli. Nem erre összpontosító, a hegymászó sportot propagáló, és nem feltétlenül hegymászókultúra-orientált közegből, országból indult, de sikeresen helytállt még így is, csakúgy, mint azok a magyar hajósok, akik a tengertől elszakított kis országból felvonták a vitorlákat.

Az élet számtalanszor olyan példákat állít elénk, ahol hátrányosabb helyzetből indult tehetségek világsikereket arattak. A világon kevesen vannak olyanok, akik mind a 14 nyolcezrest oxigén és serpák segítsége nélkül megmászták. A Kancsendzonga csúcsát elérni még a legjobb formában lévő, a világ élvonalában mozgó hegymászóknak is nagy feladat. Zsoltnak fél lábbal is sikerült.

Igazából az, hogy valaki sikeres hegymászó, nem feltétlenül abból derül ki, hogy a kihívásokat zökkenőmentesen sorra maga mögött tudhatja. Messner azt mondta egyszer: számára az az igazi hegymászó, akinek életútjában benne vannak a sikertelen mászások is. Akinek minden sikerül, valószínűleg abban a zónában mozog, amit tökéletesen tud uralni, míg azok, akik kitolják teljesítőképességük határait, rendszerint olyan területtel próbálkoznak, ahol fennáll a kudarc lehetősége.

A világ legjobb hegymászói számos sikertelen expedíciót tudhatnak maguk mögött, a közvélemény számára viszont rendszerint a sikereket mutatják be. Ismerek olyan kazah mászókat, akik 13 nyolcezres után a K2 csúcsára csak ötödik próbálkozásra jutottak fel, és az ilyen esetek felsorolása hosszú listát kívánna.

A nehéz útvonalak semmivel sem könnyebbek, a nagy hegyek semmivel nem alacsonyabbak manapság sem. Igaz, az 1930-as évektől kezdődően az egyszerű, kezdetleges felszereléssel mászó emberek mai szemmel a lehetetlent teljesítették, de a mai felszereléshez, a fanyelű csákányhoz viszonyítva a karbonszálas csákány, a titán, ultrakönnyű felszerelések korában az ember újabb, még nehezebb kihívásokat keres. Az Everest csúcsa 8848 m, a Kancedzonga még mindig 8598 m. Ez az a terület, ahol minden ember ugyanúgy küzd a légszomjjal, a köhögési rohamokkal, a fáradtsággal. A 8000 méter feletti magasság az emberi teljesítőképesség határait súrolja.

A hegymászás a modern technika ellenére még mindig az emberi tényezőn alapszik, az, hogy sikerül valami vagy sem, életben maradunk-e vagy sem, benne van a minden pillanatban hozott döntéseinkben.

Cristian Tzecuval, kedves temesvári barátommal a Grandes Jourasses-on másztunk egy nehéz utat. Az 1200 m-es falmászás után, ereszkedés közben kényszerbivakkra (pihenőhelyre, éjszakai szállásra – szerk. megj.) volt szükség a nagyon rossz időben. Másnap reggel valahol a fejünk felett karabinerzörgést hallottunk. Csak képzelődunk? – de nem, valaki ereszkedett egyedül a ködben. Hova valósi vagy, kérdeztem angolul a rappelező mászót. Magyarországi, válaszolta. Én is magyar vagyok, feleltem magyarul, mire Tzecu megjegyezte, nevetve: milyen kicsi a világ. A fiatalember Kiss Péter volt. Aztán együtt folytattuk a ködben a tapogatózást, mondhatom, Péter vezetett minket le az általa már ismert Bocalatte menedékházhoz. Neki köszönhettük a gyors és biztonságos lejutást. Péterről csak később tudtam meg, milyen nagyszerű mászó volt.

A hópárduc ritka. Elegáns, gyors, csodálatra méltó teremtmény. A hely, ahol él, tiszta, mentes a civilizáció minden zajától, ártalmától. A hópárduc nem élhetne máshol teljes életet, nem tudnám elképzelni nagyvárosi állatkert rácsai mögött, mert szabadnak született. Amikor fúj a szél és kavarja a havat, beássa magát a hó alá, meglapul. Ha süt a nap, játszik társaival a fehér, szikrázó havon. Az  emberek zajára messze menekül, elbujik, figyeli a nesszeket.

A hópárducnak a hegyek világa az örök otthona.

Török Zsolt