Az angolok öt éve kiléptek az EU-ból, a nyelvük azonban magabiztosan őrzi domináns helyét, toronymagasan megelőzve minden potenciális riválist. Bármennyire is meglepő első látásra, a 27 tagországúra zsugorodott Unióban az a nyelv marad a meghatározó, amely egyetlen tagországban sem hivatalos, s amely egyetlen EU-s nemzetnek sem anyanyelve.
Jó, Írország kivételével, a zöld szigeten az angol hivatalos ugyan, de csak másodikként az őshonos gall mellett. A jogi megfogalmazás ellenére azonban az évszázados angol uralom/elnyomás révén Írország angol nyelvű országgá vált, lakosságának 90%-a angol anyanyelvű (közülük 60% kizárólag angolul tud, 30% pedig az angol mellett másodikként valamelyest ismeri/töri a gall nyelvet is), s csupán 10% használja napi rendszerességgel. Írország – amely Nagy-Britanniával egyszerre, 1973-ban lépett be az EU elődjének tartott Közös Piacba – a gall nyelvet jelölte be hivatalos nyelvének uniós szinten, az angolt a britek hivatalosították. Minden egyes uniós tagország csupán egy nyelvet jelölhet hivatalosnak uniós szinten, nyilván mindegyik saját nyelvét fogadtatta el.
A Brexit nyomán a jogi helyzet megváltozott az Unióban, elvileg az angol már nem is hivatalos. A tényleges helyzet azonban csöppet sem változott. Az angol ugyanis nem Nagy-Britannia nyelveként hódította meg Európát – is –, hanem elsősorban nemzetközi közvetítőnyelvként. Sőt, nem is a britek hónosították meg Európában, a szigetországiak évszázadok alatt nem is nagyon törődtek ezzel, hanem az amerikaiak röpke fél évszázad alatt, ami történelmi távlatokból elképesztően kevés idő. Ha egy svéd egy lengyellel, egy spanyol egy némettel, stb. kommunikálni akar, az angol nyelvhez folyamodik, akár az Európai Parlamentben, akár egyéb uniós intézményben, akár munkahelyeken vagy egyszerűen az utcán, ha külföldre utazik. Az angol a globalizmus közvetítő világnyelve, melyet milliók ismernek második nyelvként az EU-ban. Hasonló pozícióval csupán az orosz rendelkezett a volt Szovjetunió területén, de a fiatalabb nemzedékek körében kezd kikopni. Az angol viszont folyamatosan terjed, különösképpen a fiatalok körében, s nemcsak az EU-ban. Manapság a 40 év alatti európai fiatalok nagy része ismeri az angolt, képes angolul elboldogulni. Forgalmasabb helyeken (pl. repülőterek, idegenforgalmi nevezetességek stb.) a közfeliratok is kétnyelvűek Európa-szerte, vagyis az adott ország hivatalos nyelve mellett az angol szöveg is egyre elterjedtebb. Az angol az internet, a modern tudomány, a technológia, Hollywood, a zene és számos egyéb terület vezető nyelve, s az üzleti szférában is egyre jobban elterjed: elég körülnézni az utcán, s szinte bármely európai városban angol nyelvű kereskedelmi vállalkozásokra bukkan az ember. Az oktatásban szintén terjed, az EU-ban alig akad olyan iskola, ahol ne oktatnák tantárgyként, Belgiumban, Hollandiában és a skandináv országokban egyre több egyetem áttér a teljes mértékű angol nyelvű oktatásra. Az európai diákok éveket tölthetnek külföldi egyetemen más EU-s országban, anélkül, hogy megtanulnák az adott ország nyelvét, az angollal nagyszerűen elboldogulnak – egyre több romániai fiatal megy hollandiai egyetemekre anélkül, hogy egy kukkot tudna hollandul.
Ráadásul az angol nemcsak elterjedtsége miatt az első számú világnyelv, hanem óriási irodalma révén is. Az EU-ban szinte minden irat, hivatalos okmány stb. elérhető angolul, hiszen évek óta eleve azon a nyelven készülnek. Ezek elvileg a 27 tagország hivatalos nyelvein is elérhetők, de csak kérésre fordítják le.
Mindezt azonban nem erőltették rá az európaiakra, ahogy számos nemzetállam igyekezett rákényszeríteni hivatalos nyelvét a nemzeti kisebbségekre. Éppen ellenkezőleg, semmilyen kényszer sem volt, senki sem kényszerítette az európai nemzeteket, hogy tanuljanak meg angolul, ők maguktól mozdultak el az angol nyelv irányába. Az USA puha csábító hatalma (soft power, hagyományos magyar értelmezés szerint: mézesmadzag) olyan erős, hogy milliók tanulták meg érvényesülés vagy puszta szórakozás céljából – a világhírű svéd ABBA együttes már a hetvenes években angol nyelvű dalokkal lépett fel, s a rockzene vagy az internet kedvelői közül is sokan hasonló megfontolásokból tanultak meg angolul. Az országos, vagy helyi hatóságokat sem felső kényszerből teszik ki az angol nyelvű közfeliratot a hivatalos mellé, hanem önszántukból, pragmatikus megfontolásból.
Komoly konkurens hiányában az angol nyelv óriási fölénye tehát megkérdőjelezhetetlen marad EU-s szinten. Sőt, nemzedékről nemzedékre egyre inkább homogenizálja az európaiakat, egységessé téve az európai intézményeket, mint annak idején a latin – az anyanyelvet előtérbe helyező reformáció előtt –, amikor jóformán minden európai katolikus ország hivatalos nyelve a latin volt, s az egyetemeken is mindenütt latinul zajlott a képzés.
Az Unió területéről kinőtt ugyan két másik világnyelv, a spanyol és a portugál, de ezek elterjedése főleg az újvilágban jelentős, az európai őshazák lakossága mindkettő esetében elenyésző, valósággal eltörpül az újvilági nyelvrokonokéhoz képest. Az egykor tekintélyes francia és német nyelvek sem jöhetnek szóba alternatívaként, mivel ezek egyre inkább saját lakosságuk anyanyelvévé szorulnak vissza a nemzetközi közvetítőnyelv szerepből. Manapság sokkal kevesebb külföldi ismeri a francia vagy német nyelvet, mint 70 vagy 100 évvel ezelőtt, s egyre kevesebben is tanulják. Annó a francia volt a diplomácia és a műveltség nyelve, a német pedig Közép-Európa távolról legjelentősebb közvetítőnyelve, de mindez már a múlté. Az egykori Habsburg Monarchia területén például egy cseh és egy magyar, egy román és egy horvát angolul fog értekezni egymással, s csak kivételesen németül. Párizs apait-anyait bedob, hogy a saját nyelvét nyomja tovább EU-s szinten, a francia nyelv terjesztése évszázadok óta a francia grandomán rögeszmék (grandeur) alappillére, de aligha megy sokra vele. A némettel még bonyolultabb a helyzet, Bécs ugyan szívesen karolná fel a német nyelv EU-s szintű terjesztését, a kórosan öngyűlölő németek viszont hallani sem akarnak ilyesmiről, Berlin következetesen keresztbe tesz Bécsnek, ha a német nyelv intézményes felkarolásáról esik szó.
Az angol nyelv dominanciája tehát megkérdőjelezhetetlen maradt Európában. Nem is az angoloknak, hanem az amerikaiaknak köszönhetően. Nagy-Britannia ténylegesen kilépett az EU-ból, az USA viszont – jelképesen szólva – bennmaradt.
Hozzászólások