Asszisztencia

Egyetlen fejlett, civilizált országban sem fordulhatott volna elő, sőt, még a legelmaradottabb világtájakon sem, aminek mi voltunk kényszerű tanúi az elmúlt napokban.

A sajtó, a politika és a pénzhajhászás már csak jóérzésből, kegyeleti okok miatt sem tudott volna olcsó szappanoperává változtatni egy halálesetet, egy temetést, a televízió alapvető szakmai okok miatt sem engedhette volna meg magának, hogy elfeledkezzen mindenről, s napokon keresztül reggeltől késő éjszakáig egyetlen feketekeretes hírré zsugorítsa a világot.

Normális körülmények között mindennek megvan a maga mértéke, mint a lexikonban: a nagy császár, király, Író, tudós, feltaláló, művész ennyi és ennyi sort és percet érdemel, a kisebb arányosan kevesebbet, de még a legnagyobb önkényurak hatalmában sincs megparancsolni, hogy haláluk után álljon meg a világ, s napokon keresztül csak róla beszéljenek.

Elképzelni is nehéz, mi lesz, ha az elkövetkező időszakban az úgynevezett aranygeneráció több neves személyisége fog távozni az élők sorából, hiszen ha mindegyikük ilyen visszhangot kap, a kis képernyőt akár a temetkezési vállalat fiókintézményének is nézhetjük.

Jó. Meghalt egy művész. Isten nyugosztalja, annak ellenére, hogy az ortodox egyház elhamvasztása miatt nem adta rá áldását, nemcsak püspököt de még papot sem biztosított számára, miközben a román hadsereg kegyeleti díszlövésekkel tisztelgett emlékének, s még az ateista Iliescu exállamelnök is elmondta hamvainál a Miatyánkot.

Bizonyára nem képmutatásból, hisz az elhunyt az Iliescu-rezsim egyik megalapítója volt, nemcsak a Ceauşescu-korszak nació-kommunista szellemű filmalkotásainak első számú alkotója és szereplője, hanem a ’89-es bukaresti események főrendezője is, majd később, legújabb kori történelmünkben az a szenátor, aki azt a vizsgáló bizottságot vezette, amelynek célja nem az volt, hogy kiderítse az általunk forradalomként megélt fővárosi államcsíny titkait, hanem, az, hogy eltakarja a valódi tényeket.

Halálával sokat azok közül örökre magával vitt.

Béke hamvaira.

Kit érdekel már a sok piszok, ami élete körül forgott, kit érdekel, hogy voltak-e törvénytelen gyermekei, mennyi vagyont kapart össze magának, s akik történelemhamisító filmjeit dicsőítik, nézzék csak boldogan továbbra is azokat, s higgyék továbbra is, hogy Ceauşescu volt udvari költői és filmesei voltak a román kultúra fáklyavivői.

Csak, könyörgöm, a médiák ne asszisztáljanak ilyesmihez.