Bekeményítés

Jelentősen, 40 ezerről 300 ezerre növeli a NATO a gyorsreagálású haderejét, jelentette be Jens Stoltenberg főtitkár. Nemcsak a készenlétben lévő katonák száma növekszik, hanem a hadi kapacitásoké is: légvédelmi rendszereket, fegyverkészleteket, hadibázisokat, kommunikációs központokat és egyebeket létesítenek egyes szövetségesek megvédésére, hangsúlyozta a NATO-főtitkár. A döntést jóformán már meghozták, a madridi csúcson valószínűleg hivatalosan is megerősítik. Előzetes egyeztetés nélkül a főtitkár aligha tett volna nyilvános kijelentést az ügyről. Ugyanakkor az Oroszországgal való kapcsolat teljes átértékelésére is sor kerül, a NATO jelenlegi – 2010-ből származó – stratégiája még partnerként említi Oroszországot.

Oroszország fenyegetést jelent Európa biztonságára. Az Ukrajna elleni fegyveres támadás egyértelművé tette ezt még a legnaivabbak számára is, Finnország és Svédország ennek nyomán mondott le hosszas múltra visszatekintő, s nagy tiszteletnek örvendő semlegességéről a NATO-csatlakozás javára, s utóbbin belül is jelentős szemléletváltozás történt a keményvonalasok javára.

Kelet-Európa – mindenekelőtt a balti államok és Lengyelország – mindig is a keményvonalas megközelítést szorgalmazták a NATO-n belül Oroszország nagyhatalmi ambíciói kordában tartására. Legalább egy évtizede szorgalmazzák a jelentős NATO-bázisok keletre helyezését. Több mint három évtizeddel a hidegháború vége után és közel két évtizeddel a keleti bővítés után a jelentős NATO-bázisok továbbra is az egykori vasfüggöny mentén, annak nyugati oldalán maradtak, főleg Németországban és Olaszországban, sőt, ott is csökkentett méretben. 1989-ben Nyugat-Németországban például kb. 250 000 amerikai katona volt (a Kelet-Németországban állomásozó 350 000 szovjet katonával szemben), manapság viszont az immár egyesült Németországban kevesebb, mint 30 000. Varsó és a baltiak hiába szorgalmazták következetesen a súlypont-áthelyezést, eddig kevés sikerrel jártak, területükön csupán kisebb, néhány ezer fős NATO-bázisokat helyeztek el.

Nyugat-Európa – Franciaországgal és Németországgal az élen – inkább az Oroszországgal való együttműködést szorgalmazták, mit sem törődve Moszkva egyre nyilvánvalóbb agresszivitásával. Az USA pedig valahol középen foglalt állást, egyensúlyra törekedve a kelet-európai oroszellenesek és a nyugat-európai oroszpártiak között. Varsó és a balti államok kezdettől fogva Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozását támogatták, Washington sem utasította el, Berlin és Párizs azonban megvétózta 2008-ban. Moszkva rögtön le is csapott a lehetőségre, még abban az évben katonai támadást indított Grúzia ellen. A kelet-európaiak már akkor Oroszország megbüntetését követelték, a nyugatiak nyomására két évvel később, a NATO gesztusként stratégiai partnernek minősítette Oroszországot, s ez továbbra sem változott, még a 2014-es Ukrajna-ellenes orosz agresszió után sem.

Ukrajna lerohanása kijózanító hidegzuhanyként érte a nyugatiakat, s jelentős stratégia-váltásra kényszerítette őket. Németország kivételével, amely kiütéses pofonnal padlóra küldött ökölvívóhoz hasonlóan csillagokat lát, képtelen megemészteni, hogy évtizedes orosz politikája csúfos kudarcot vallott, tudja, hogy változtatni kell rajta, de nemigen azt, hogyan. Sőt, fel is háborodnak, amikor a kelet-európaiak immár nyilvánosan kritizálják őket rövidlátásuk miatt.

Stoltenberg hétfői nyilvános bejelentése a NATO Oroszországgal szembeni stratégiájának mélyreható változását, s a NATO-tagországok közötti erőviszony átbillenését tükrözi. A nagymértékben növekvő gyorsreakciójú erők és az azokat kiszolgáló infrastruktúra ugyanis jelentős részben Kelet-Európába kerül, a NATO valóban kelet felé terjeszti katonai potenciálját, és kimondottan Oroszország ellen rendezik be azt, ahogy a keletiek régóta szorgalmazzák, s amitől a nyugatiak sokáig vonakodtak. Putyinnak „sikerült” komoly érvekkel alátámasztania a keletiek szemléletét, illetve tönkretenni a nyugatiak békülékenységét, s ezáltal az orosz határokhoz közelebb húzni a NATO-t!