Dunának, Oltnak…

Az évszázadok óta egymás mellett élő két nép, a román és magyar közös utat még mindig nem talált. A kiegyezést, megbékélést keresők ellenére, legtöbbször a „radikálisok” hangja érvényesült, akik ismételten a két nép közötti különbségeket, az eltérő történelmi szemléletet, az egymás ellen elkövetett „bűnöket” és felszínre hozását ismételgetve mérgezik a közös levegőt. 

Pedig itt minden közös, nemcsak a levegő, de a nehéz történelmi múlt, a naponta megoldásokat kereső jelen, és főleg a bizonytalan és bonyolult jövőkép is.

Nagy költőnk szavait kiegészítve azt mondhatjuk: Dunának, Oltnak ha közös is a hangja, az nemcsak morajló, de ideges, türelmetlen és felháborodott hang volt mindig.

A magyarság nem szűnik meg hangoztatni, hogy Erdély az ezeréves királyság szerves részét képezte, így az itt élő maradvány kisebbségnek a többséggel egyenlő jogai vannak. A XIII. századtól betelepülő románságnak évszázadokig nem jutott sem történelmi, sem politikai szerep, de Trianon óta változott a helyzet, és az új román uralom nem mindig bánt kesztyűs kézzel az itt maradt magyarsággal. Az utóbbi kilenc évtized élethalál harcában (a fennmaradásért) az erdélyi magyarság majdnem mindig egyedül maradt, sem az anyaországtól, de legkevésbé a Nyugattól sem kapott megfelelő segítséget. Ez utóbbi még mindig nem látja tisztána két ország vitáját, nem ritka, hogy jelentéktelen balkáni perpatvarnak tartja. (A közelmúlt véres jugoszláv eseményeihez hasonlítva tényleg jelentéktelen.) Vannak bizonyos érdekcsoportok viszont, amelyek a kelet-európai kis nemzetek egymás közötti „zsörtölődéseit” nem csillapítani, inkább hevíteni igyekeznek, mert ez a zavaros hangulat kedvez hatalmi törekvéseiknek.

Két erő küzdelme

Ma világunkban két egymással szemben álló erő küzdelme látszik kialakulni. Nem ideológiai táborokról, nem a klasszikus értelemben vett jobb- és baloldalról van itt szó, hanem a globalizációt támogató, és az ezzel szemben álló erőkről beszélhetünk. Egyik oldalon a pénz hatalma érvényesül, a minden más igyekezeten túlszárnyaló termelési hajsza további fokozása a cél, aminek semmi köze nincs a normális emberi igények kielégítéséhez és egyedüli célja a profit állandó növelése. A másik oldal ragaszkodna a vallási, nemzeti hagyományokhoz, életének alakítását a helyi közösségek kezébe helyezné, a társadalom pillérének pedig még mindig a családot tartja.

A fenti sorok csak vázlatosan, de lényegében rámutatnak a két tábor közötti óriási érdekkülönbségekre.

A pénz hatalma óriási, ellenére csak széleskörű összefogással van esély. A globalizáció veszélyei, a XXI. század óriási kihívásai, az Európai Unió –melynek mi is tagjai vagyunk – sajnálatos betegeskedése, sem elég ok arra, hogy végre közös utat találva, románok és magyarok együtt meneteljünk – az amúgy is bizonytalan – jövő felé?

Józan hangulatban tárgyalni

Az utóbbi napok hangulatát – szerintem indokolatlanul – túlságosan „felforrósították” a román államelnök, Traian Băsescu magyarellenes kijelentései. Az évekkel ezelőtt még „magyarbarátnak” mutatkozó elnök, hirtelen hangot változtatva, „lerohanta” a magyarságot. A felháborodás magyar részről „logikus” volt, de a románság egy része is ellenszenvvel fogadta az elnök kirohanását a „magyarbarátok” ellen. A politikai ellenfél, Ponta miniszterelnök ostobaságnak minősítette az államfő Magyarország rendreutasítására vonatkozó kijelentéseit, szerinte Băsescu egy szélsőséges politikus szintjére ereszkedett le.

A politika, különösen a román politika széljárásai viszont kiszámíthatatlanok. Ponta kormányfő alig pár nappal az „ostoba államfő” dorgálása után levélben kérte ugyanazt az államfőt, hogy vonja vissza Tőkés László „Románia Csillaga” érdemrendjét, mivel a magyar EP-képviselő július 27-én, a Bálványosi szabadegyetemen olyan kijelentést tett, amelyek támadják Románia egységes nemzetállam jellegét. Ezek után az ember csak a vállát vonja, és azt mondja csendesen: várjuk meg, amíg mindenki jól kialussza kábultságát.

Forrófejűek csatározására egyáltalán nincs szükség, ez árt mindkét országnak. Ha leülepedett, józan hangulatban tárgyalnak románok és magyarok, akkor nagyon hamar rádöbbennek, hogy a két ország ún. kicsinyes problémáit félre kell tenni, fiókba süllyeszteni, mert égető, sürgős napi kérdések megoldásra kell az erőket összpontosítani. Az Unió gazdasági válsága a dél- és kelet-európai kis nemzeteket súlyosabban érinti, mint Európa középső és északi régióit. Ennek részben történelmi háttere van, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a volt szovjet zóna államai a rájuk kényszerített szocializmusból belecsöppentek  egy   vadkapitalista gazdasági rendszerbe, melynek negatív hatásait két évtized elteltével már nem lehet elkendőzni. A kapitalisták nem törődnek velünk, nekik mindegy, hogy a román, szlovák vagy magyar nép életszínvonala emelkedik, vagy romlik. A befektetők – akikre annyit várunk – csak az eredményt, a profitot nézik, és csak azért vesznek minket is figyelembe, mert mi itt, a Kárpát-medencében olcsóbban dolgozunk, mint nyugati szaktársaink.

Egymásra utalva

A fentieket azért említem, mert egyszer és mindenkorra meg kell érteni, hogy egymásra vagyunk utalva, nem vitázni, veszekedni kell, hanem közösen kell egy új utat találni, ami kihúz minket a csávából.Politikusaink jönnek, mennek, de a problémák maradnak!

A magyar kormány újszerű, merész politizálása reménykeltő. A Nyugatról ért támadások tűzében tovább léptek, és ma már kézzelfogható pozitív változásokat is láthatunk. A cél egyszerű és igazságos: ne a nagytőkének, ne a bankoknak, ne az idegeneknek, hanem saját magunknak, saját családunknak és nemzetünknek dolgozzunk, ezt érdemeljük, ezt érdemli mindenki a világon.

A magyarság 1956-ban fellázadt a világ legelnyomóbb, de legerősebb hatalmával szemben. Elbuktunk, mert mindenki nézett minket, csodálták a magyarságot, dicshimnuszokat hallottunk, de senki nem állt mellénk, senki nem segített. Most is dacolunk egy igazságtalan társadalmi és gazdasági rendszerrel, de egyedül nem jutunk messzire, partnereket kell keresni. A visegrádi négyek párbeszéde előrejelzés lehet egy szorosabb együttműködésre. A lengyelek a legőszintébben állnak a magyarság oldalán, és szlovák és cseh részről is hajlandóság mutatkozik a magyar út követésére. Az új tagállam, Horvátország, felzárkózása a visegrádi csoporthoz valószínű, Románia felzárkózásával pedig közel száz millió kelet-európai polgár tartozna egy olyan  szövetséghez, melynek közös és új gazdaságpolitikáját, mind Brüsszel, mind a „felsőbb hatalmak” is tudomásul kell vegyék.

Tudom, hogy mindkét országban sokan szeretnének kéz a kézben dolgozni, építeni a jövőt, egy közös jövőt gyermekeink, unokáink érdekében. Ezekre hallgassunk és ne a karrieristákra, akik a közelgő választások hangulatában még olyan jelszavakat is használnak, melyeket maguk sem hisznek el. De ne hallgassunk a szélsőséges nacionalistákra sem, mert a hazafiasság csak akkor tisztességes, ha a másik fél hazafias érzelmeit nem sérti. Ez az intés mindkét oldalra vonatkozik.

Pár sorban nagyon nehéz embereket meggyőzni igazunkról, keressük az okos szavakat, érveket, gyakran nem találjuk. A tények viszont igazolják, hogy mindkét országban még sok a szegény, még nyomorúságos vidékeken is bolyonghatunk és láthatjuk az emberi szenvedést, amit eddig semmilyen rendszer nem tudott megszűntetni. Tegyük félre a nacionalista elbizakodást, a túlzott nemzeti önbizalmat és ne a politikusok zsörtölődéseivel foglalkozzunk, hanem népeink sorsával, életkörülményeik magjavításával. A politika demagóg, papjainkra már nemigen hallgatunk, marad a nagy költő intése, aki Erdélyben született és mindkét nép fájdalmát, bánatát átérezte. „Mikor fogunk már összefogni?, mikor mondunk már egy nagyot, mi elnyomottak, összetörtek, magyarok és nem magyarok?

Hollai Hehs Ottó, Németország