Elbizonytalanodás

Nagy meglepetést okozott Băsescu elnök hétfői bejelentése, mely szerint nem kíván részt venni az ENSZ szeptemberi, őszi ülésszakán.

Hiszen ki ne emlékezne még azokra a bohózatba illő csatározásokra, amelyeket annak idején Ponta miniszterelnökkel folytatott, akivel többek között azért is került kutya-macska barátságba, mivel nem akarta hagyni, hogy a legmagasabb nemzetközi fórumokon ne ő képviselje Romániát, még olyan esetekben is, amikor semmi keresnivalója nem lett volna azokon.

Valami oka csak kell lennie annak, hogy most nem akar utazni, ki hiszi el azt a nevetséges álindokot, hogy takarékossági okokból nem ül repülőre.

Elvégre jelenlegi, szerda–csütörtöki szlovákiai látogatása is pénzbe kerül, de hát ezt senki sem kéri számon úgy, mint itthoni költséges politikai kampányszagú sétafikálgatásait és szervezett népszerűségfürdőit.

Persze, az más, hogy a vele hasonlóan magyarellenes beállítottságú szlovák hatalom első számú vezetői előtt elhintheti azokat a magokat, amelyeket Budapest sarokba állítására ígért, s tetszeleghet is abban az önként kikiáltott vezérszerepben, hogy „pontra teszi” Magyarországot Európában.

Úgy látszik, hajóskapitányunk rájött arra, hogy amit megtehet Bukarestben, Kisinyovban vagy Pozsonyban, nem teheti meg se New Yorkban, se Brüsszelben, de még Moszkvában sem, szavainak már nincs súlya a világ fontosabb kancelláriáiban, nemcsak itthon, hanem külföldön is lejáratta magát.

Meg aztán itt van a nyakunkon a kényes szíriai kérdés: már csak napok vagy órák kérdése, hogy amerikai vezetéssel megkezdődjön a nemzetközi háborús büntetőakció, amiből, legalább szimbolikusan, Bukarest sem vonhatja ki magát, bárhány ezer román állampolgár is él a kijelölt hadműveleti területeken, s bármilyen barátja is hajóskapitányunk az ottani diktátornak.

Előbb-utóbb Koszovó diplomáciai elismerésének kényes kérdésére is válaszolnia kell a bukaresti külpolitikának, mégpedig személyesen Băsescu elnöknek, mert jó, jó, hogy Bukaresten kívül még mindig van négy állam, mely ellenzi az új ország elismerését, de lassan-lassan Románia e kérdésben is egyedül marad, nem fordulhat tovább a történelem szelével szemben.

Második mandátumának vége felé a tengeri viharokban edzett volt hajóskapitányunk egyre jobban elbizonytalanodik.

De még most sem képes megérteni, hogy egy országot nem lehet, és nem szabadna úgy vezetni, mint egy kőolajat szállító hajót.