Emlékfoszlányok, ’56

Napsütéses október. Már nem emlékszem, hányadika. Csak arra, hogy tízórai szünet a Bólyain. Hirtelen felcsapódik az ajtó, magasabb évfolyambeli társunk kiált felénk izgatottan: Fiúk, lányok, az elmúlt éjszakán a diáktanács két tagját elvitte a szekuritáté. Voltunk a rektornál, megígérte, közbejár. Ha társaink nem szabadulnak ki, holnap sztrájkba lépünk.

Izgatottság a teremben. A diáktanács küldötte tovább szalad a következő előadóteremig, s onnan is hallatszanak hangos szavai.

Ismétlem, nem emlékszem már, hányadika volt. De az biztos, hogy mindez azután történt, miután a nagy székely író, Tamási Áron a Mariánum alagsorában elhelyezett könyvtár hatalmas olvasótermében találkozott a kolozsvári diáksággal. Ami valóságos varázslatnak tűnt számunkra. És csodálkoztunk, nem értettük meg, hogy miért nem merték elkísérni közénk az írószövetség és az Utunk szerkesztőségének akkori neves személyiségei az erdélyi írófejedelmet. Egyedül az egyébként közismerten baloldali Balogh Edgár vállalta a veszélyt. Ő, persze már nem félt: nemrég szabadult a börtönből, s jutott ismét katedrához, nem volt már veszítenivalója. Mint ahogy Bartis Feri, a lobogó szőke hajú elsőéves ifjú székely költő sem félt megkérdezni több százak jelenlétében, hogy a vaskalaposak miért nem engedik át a határon a magyar írók új írásait, az ellen is tiltakozva, hogy egy Hajdú Győző nevű marosvásárhelyi a román irodalomhoz sorolja az erdélyi magyar irodalmat. Ami egyébként nem maradt következmények nélkül: nem kerülte el a börtönbüntetést.

Aztán még egy összejövetel az olvasóteremben: az egyik reggel elmaradtak az előadások, minket a nagyterembe tessékeltek, hogy próbálják lecsendesíteni a diákságot. Az egyébként szintén baloldali Csehi Gyula, a magyar irodalom professzora azt mondta: várjuk meg, hogy alakulnak a dolgok Magyarországon, ha látni fogjuk, hogy jó ügyért küzdenek, mi is utcára megyünk, mi is ott leszünk.

A következő napokban előadások helyett még összetereltek bennünket néhányszor, de már szakonként kisebb termekbe, a nagy tömeg már veszélyes lehetett. Kínkeserves diákcsendesítések voltak ezek, amelyeket olyan tanárok és tanársegédek voltak kénytelenek végezni, akik közül később sokat kirúgtak állásukból, vagy letartóztattak. Mint ahogy akkori barátaim és diáktársaim közül is soknak a kicsapás, súlyos börtönévek, vagy éppen sóbányai kényszermunka lett a sorsa.